Gergely Ferenc, templomunk egykori karnagy-kántora (aki 1931-től 67 éven keresztül vezette a Pesti Ferences Templom egyházzenei életét) és egyben (Liszt Ferenchez hasonlóan) a ferences rend konfrátere 2018. március 24-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a Magyar Örökség díjban részesült, melyet özvegye és lánya vett át. A díjátadón a következő méltatás hangzott el:
Aki visszaadta a kántori és orgonista hivatás méltóságát
Gergely Ferenc orgonaművész laudációja
Pályakezdéséről így vall: „Engem már kisgyermek koromban körül vett a zene. Szüleim zongoráztak, gyakran egyházi énekeket is. Az orgona hangja óriási hatással volt rám, már kisfiú koromban addig ki nem jöttem a templomból, amíg az orgona szólt.” (Csodák között élünk. Új misszió, Miskolc, 1990 ) A pesti bencés gimnázium énektanára, Szekeres Ferenc – amikor meg-hallotta, hogy az iskola harmóniumán saját kísérettel játszik énekeket, – zongorára kezdte tanítani. De őt igazából az orgona vonzotta. Járta a fővárosi templomokat, legtöbbször a „pesti ferencesekhez néztem be, ahol egy fővárosi vámtiszt, Richter Géza volt a kántor” emlékezik vissza. Ő kedvesen fogadta az érdeklődő gimnazistát, és maga mellé ültette az orgonapadra. Egy váratlan „beugrás”, majd Richter kántor úr halála után, 1931 január elsejétől – 17 évesen – elvállalta a kántorságot. Mivel a kántori szolgálat abban az időben főleg a reggeli órákban volt, magántanulóként folytatta a gimnáziumot.
1933-tól a Zeneművészeti Főiskolán orgonát és egyházzenét tanult, közben több pesti templomban is orgonált. Néha taxival vitték egyik templomból a másikba, mivel játéka már akkor is egyéni és lélekemelő volt.
1942-ben kapott középiskolai énektanár, orgonaművész és tanári diplomát. A kántori hivatás mellé így társult a tanári –s orgonaművészi hivatás. 1943-ban a Nemzeti Zenede alkalmazta, rá egy évre megnősült. Lászlófi Erzsébet tanítónővel kötött házasságából két gyermek született, Antal (1945) és Andrea (1946 ). Ekkor lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára. Itteni munkája mellett 1948-tól óradíjasként tanított a Zeneművészeti Főiskolán is, ahová 1969-ben került át „egyetemi tanári” besorolással.
A Zeneakadémia Egyházzenei Tanszakának megszüntetése után (1949) Werner Alajossal együtt segítette a katolikus kántorképzés elindulását. A Budapesti Nyári Kántorképző tanáraként 1950-től közel fél évszázadon át generációkat nevelt nemcsak az istentiszteleti orgonálás technikájára, hanem lelkiségére is. Akik nála tanulhattak, akár a Zeneakadémián akár a kántorképzőben, máig büszkén vallják: „az én mesterem Gergely Feri bácsi volt.” Nemcsak művészi játékának titkait, gazdag élettapasztalatait osztotta meg növendékeivel, hanem a szerzők és műveik megközelítésének azt a tisztelettel és alázattal teli módját is, mely egész emberi valóját jellemez-te. Ösztönözte növendékeit: arra törekedjenek, hogy hallhatóvá tegyék azt, amit a szerző a művel jelezni, üzenni kívánt!
A tanítványok felmehettek tanárukkal a Ferences templom karzatára, és ott megfigyelhették, miként használja a hangszert a liturgia különböző pillanataiban. Más regisztrációt alkalmazott az ünnepi miséken, amikor a templomot a hívek megtöltötték, és mást amikor kevesebb ember énekét kellett kísérni. Az énekek előjátéka mindig miniatűr improvizáció volt az ének dallamából szőve, így a hívek már előre érezhették a tempót, hangmagasságot, a zenei karaktert. Külön élmény volt a hallgatóság számára a szertartást befejező orgonajátéka. Ilyenkor ritkán játszott megkomponált darabot, hanem hosszabb, a nap liturgikus vagy ünnepi jellegét magába sűrítő, akár 8- 10 perces improvizációt is játszott a hallgatóság ámulatára és örömére. Szeretnék hivatkozni egy személyes emlékre: 1986 őszén a Challanger űrhajó katasztrófája után gyászmise volt a Mátyás templomban Gergely Ferenc közreműködésével. A szertartás végén a templom orgonáján feldübörgött a földtől elszakadó, az ég felé törő, egyre távolodó, majd hirtelen darabjaira hulló rakéta zenei képe. Percekig döbbenten álltunk, hiszen a zene varázsa szinte a tragédia részeseivé tett bennünket.
A ritka alkalmak egyike volt az október 6-i gyászistentisztelet, amikor kész kompozíciót adott elő. A Ferences templomban már a 20 század elejétől ezen a napon emlékeztek meg a kriptában eltemetett Gróf Batthyány Lajos miniszterelnökről. A szertartás végén minden alkalommal eljátszotta Liszt eredetileg zongorára komponált „temetési” gyászzenéjét, a Funerailles-t. Ilyenkor a jelenlévők úgy mentek haza, mintha Liszt egyik legremekebb orgonadarabját hallották volna.
Gergely Ferenc nemcsak a hangok rögtönzésének volt egyik legnagyobb mestere, hanem színek, karakterek összeállításában is utolérhetetlen volt. Számára elég volt 10-12 perc, hogy megismerje az adott hangszer játéklehetőségeit, valamint azt, hogy egy-egy regiszter a templomi vagy hangversenytermi térben milyen hatást tud kifejteni. A helybéli orgonista és hallgatóság legtöbbször ámulva hallgatta, hogy az ő hangszerük „ezt is tudja … ilyen színárnyalattal is rendelkezik”?! Az orgonának nemcsak az irodalmát, hanem belső szerkezetét is jól ismerte. Mint szakértő sok hangszer tervezését, rekonstrukcióját segítette, hiszen jól ismerte a nemzetközi szakirodalmat, melyekből többet lefordított, s ha kellett magyar vonatkozásokkal kiegészített. Többször járt közben sikerrel elnémult, lebontásra ítélt orgonák megmentéséért.
Felesége halálát követően 11 évi özvegység után másodszorra is megnősült. Művészi pályájának utolsó harmadában ez további „színgazdagodást” jelentett: hangversenyein második felesége, Kovács Mária énekeseivel, az Arezzoi Guido kórussal megszólaltatta egy-egy mű gregorián alapdallamát, vagy kórusletétjét. Így a hallgatósághoz még közelebb kerülhettek az egymást kiegészítő, vagy egymással kontrasztot alkotó zeneművek.
Gergely Ferenc a hangversenyen való játékot is szolgálatnak tekintette, miként a kántori munkát. Így vallott erről: „ Nekem egyet jelent a hivatás és a szolgálat. »Dicsérjétek az Urat szentélyében« – mondja a zsoltár. Isten szentélye nemcsak a templom, hanem az egész világ is, minden, amit Ő teremtett. ..Istent mindenütt imádnunk kell, és pedig úgy kell imádnunk, hogy ezáltal teljesítsük hivatásunkat, azt amire Ő küldött, – vagyis szolgáljunk.” (Lásd: Csodák között élünk…)
Ilyen lélekkel szolgált egész életében. Akkor is, amikor ezért lenézés, kirekesztés járt, vagy háttérbe szorították a hangversenyéletben, de akkor is, amikor a régen megérdemelt kitüntetéseket átvette (Liszt-díj, a Munka Érdemrend ezüst és arany fokozata, Érdemes Művész, Kossuth-díj, Nagy Szent Gergely Rend Civil Osztályának lovagi kitüntetése) Úgy gondolom, hogy lelkéhez legközelebb talán a Ferences Rend kitüntető határozata lehetett, mellyel 1991-ben konfráterei közé emelte.
Személyes példája sokakat vonzott a kántori és az orgonista pálya felé. Az egyéniségén, a feladatokhoz való hozzáállásán átsütött, hogy az ő igazi megbízója nem egy egyházi vagy világi intézmény, hanem a teremtő Isten. Őt kereste és őt közvetítette játékával, akár egy Szent Vagy! Uram éneket, akár Bach valamely korálelőjátékát, vagy Liszt Weinen, klagenjét játszotta – és akkor is, mikor lélekből fakadó rögtönzéssel emelte hallgatóit az ég felé. Ez és a mindenkor megnyilvánuló alázata, szerénysége emelte őt példaadó emberi méltósággá.
Tardy László karnagy