Szombat húsvét 2. hetében – ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21
Nem feledkezünk-e meg arról, hogy a feltámadt Krisztus mindig velünk van?
Életünk legfontosabb feladata, hogy a Szentlélek által egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatunk Jézussal. Ha igazán szeretjük azokat az embereket, akikkel kapcsolatokat ápolunk, akkor fontosnak kell tartanunk azt is, hogy a mi közreműködésünkkel nekik is egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatuk Jézussal.
A Jézussal való kapcsolatunk ápolásának két fő forrása: a vasárnapi szentmise és a mindennapi személyes imádság. Ahhoz, hogy a szentmise valóban a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás legyen, egyrészt meg kell találnunk az Ige asztalán külön a mi számunkra készített eledelt (hogy személyesen nekünk mit akar mondani Krisztus), és ugyanígy személyesen kell találkoznunk Krisztussal az Eucharisztia asztaláról magunkhoz vett átváltoztatott ostyában.
A mai szentleckében arról értesültünk, hogy az Egyháznak már a kezdeti időszakában nemcsak a külső ellenségekkel kellett megküzdeni, hanem belső gondok is adódtak, és ezekből feszültségek támadtak. (A nem zsidó származásúak úgy érezték, hogy özvegyeiket a mindennapi alamizsna-osztáskor a zsidó származásúak elhanyagolják.)
Mindig vannak és lesznek különböző nehézségek (akár a megélhetéssel és fennmaradással kapcsolatos anyagi természetű gondok) egyes csoportokon belül, vagy a különböző csoportok között. Nem szabad, hogy ezek ellenségeskedésbe menjenek át. Ezek olyan próbatételek, amikor kiderül, hogy Jézus jelenléte mennyire élő bennünk. Azok, akik Jézussal személyes kapcsolatban élnek, szeretettel mindent meg tudnak oldani.
Aztán már előre föl kell készülni arra is, hogy a derűs és boldog időszakok után olykor mi is úgy érezzük, hogy életünk „tengerén” sötét viharba kerültünk, és az ellenszéllel szemben minden fáradozásunk eredménytelennek tűnik. Ha megfeledkezünk Jézusról, akkor úgy járhatunk, mint azok a tanítványok, akik Jézus nélkül indultak útnak, és bár jól tudták, hogy vihar idején mit kell tenni, megijedtek a vízen járó Jézustól. Pedig Ő feloldja félelmeinket és aggályainkat, lecsendesíti a szívünkben dúló viharokat, vele békesség költözik szívünkbe, és mindjárt révben is vagyunk.
Egyszerre igaz, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, hogy együttműködjön velünk küldetésünk teljesítésében, és az is, hogy ahol ő van, ott már partot értünk, mert vele már az örökkévalóság kikötőjébe értünk.
Amikor majd elérkezünk életünk legnagyobb megpróbáltatásához, a földi életünk végéhez, akkor se feledkezzünk meg Jézusról, és legyen gondunk egymásra! Imádságos szeretettel álljunk egymás mellett, és hívjunk szeretteinkhez papot, illetve mi magunk előre kérjük meg hozzátartozóinkat, hívjanak hozzánk is papot, hogy Krisztus feltámadott testével és a betegek kenetével megerősítve biztosan eljussunk a „túlsó partra”, ahol aztán örök békében és boldogságban együtt lehetünk Jézussal és egymással.