Húsvét 3. hete, kedd – Jn 6, 30-35 – Hisszük-e, hogy az Eucharisztia vétele által lesz Jézus „az életünk kenyere”?
Ha István diakónus megmaradt volna az étel- és ruhaosztásnál, ha nem kezdett volna el tanítani, prédikálni és „csodajeleket” művelni, akkor nem zavart volna senkit.
Ha Jézus is megmaradt volna az egészségügyi és élelmezésügyi, 
valamint egyéb népjóléti és szociális ügyeknél, és nem tanította volna, hogy ő az Atyától küldött „élet kenyere”, akkor nem feszítették volna keresztre.
Ha az Egyház csupán karitatív szervezet lenne, és csak az általa összegyűjtött adományok elosztásával foglalkozna, akkor nem zavarna senkit. De ha ebből a neki szánt társadalmi szerepből kilép és tanítani kezd, ráadásul minden embert az életkorának és életállapotának megfelelő és szükséges szentségekben akar részesíteni, akkor már bajba keveri önmagát.
Még a társadalmi-politikai színtéren is támadások kereszttüzébe kerül az, aki azt mondja, hogy az anyagi jólétben való gyarapodásunknak is az alapja a lelki, a szellemi és az erkölcsi életben való fejlődés, sőt, akkor lesz igazi életünk, ha az „élet kenyerével” táplálkozunk.
Már Jézus korában is ellenállásba ütközött, amit a mai evangéliumi részletben Jézus magáról mondott, hogy „én vagyok az élet kenyere”. Aztán pedig, hogy „Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Ez az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” Aztán ugyanebben a fejezetben olvassuk, hogy „Amint én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él”.
Óriási indulatokat vált ki protestáns testvéreinkből, amikor Jézusnak ezeket a szavait nem szimbolikusan, hanem szó szerint értelmezzük, és hisszük, hogy ugyanaz az élet van bennünk a szentáldozásban magunkhoz vett Eucharisztia által, amelyet Jézus az Atyától kap. Ők ezt „kárhozatos bálványimádásnak” tartják.
Pedig Krisztus nagyon határozottan („bizony, bizony” bevezetéssel, ráadásul még ismétléssel is!) állítja, hogy „aki eszi az ő testét, annak örök élete VAN”!
Jézus azért akarta, hogy a kenyér az ő testévé, a bor az ő vérévé változzon, „Hogy mi, akik az ő testét és vérét (a feláldozottság állapotában) magunkhoz vesszük, Istennek szentelt örök áldozattá váljunk” (3. kánon.)
Jézusnak az a kijelentése, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne”, nemcsak erre a földi életre, hanem a halálunk utáni örök életre is érvényes. XVI. Benedek pápa mondta (még bíborosként) 1988. júl. 1-jén a luzerni székesegyházban: „Tudjuk, hogy a holtak lelkei az Úr feltámadott testében élnek, az ő teste magába rejti és hordozza őket a közös feltámadásig. Ebben a testében, amelyet (a szentáldozásban) magunkhoz vehetünk, közel és érintkezésben maradunk velük.” Jézus nemcsak a földi, hanem az örök életünknek, így elhunyt szeretteinknek, sőt az angyaloknak is a kenyere.
! Ha engedjük és akarjuk, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele átváltoztasson minket Krisztus testévé, akkor mi is elmondhatjuk Szent Pállal: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20).