Húsvét 4. hete, csütörtök – Jn 13, 16-20 – Követjük-e Krisztust nemcsak tetteinkben, hanem „lelkületünkben” is?
A szentleckében Szent Pál apostol beszédének lényege az, hogy a zsidóság a saját történelmében megtapasztalhatta Isten gondviselését és üdvözítő tervének alakulását. Vajon saját személyes életünkben megvalósul-e Isten üdvözítő terve? Életük végén elmondhatjuk-e Szent Pállal, hogy „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem”? (Gal 2,20).
Az evangéliumban Szent János evangélista felidézi, hogy „Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony mondom nektek (= nagyon fontos kijelentés következik!), nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek.” Majd hozzátette: „Meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Aztán még ugyanebben a fejezetben (13,34) konkrétan meg is mondja: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” – ! Az áldozatos szeretetnek ezt az „új” parancsát mindennap törekednünk kell megvalósítani.
Megilletődve tapasztalhattuk, hogyan viszonyult Jézus Júdás árulásához: Júdást is belefoglalta a vendégeknek kijáró tiszteletbe. Jézusnak az ellenségszeretetnek a megnyilvánulása volt, erre is példát adott nekünk. Ugyanakkor ez a cselekedete egyúttal előre is mutatott. Jézus minden ember megváltója akart lenni, azoké is, akik ellenségei. Nekik is mindent megad, hogy megtisztuljanak és üdvözüljenek. Tudta, hogy ellenfeleinek minden erőfeszítése, sőt látszólagos győzelme sem hiúsíthatja meg küldetését, mert az Atya kezeskedik mellette.
Tekintsük legfontosabb feladatunknak az egyre élőbb és személyesebb kapcsolat kialakítását a három isteni személlyel, és egész földi életünket úgy, mint lehetőséget az Isten- és egymás iránti szeretetünk megvalósulására!
„Lelki életünkben” való fejlődésünknek a kezdete az, hogy „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt!” (Fil 2.5). A fejlődés vége pedig az, amikor vállaljuk, hogy mi legyünk azok a „küldöttek”, akikről Jézus a mai evangéliumban mondja, hogy „aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be” (Jn 13,20). Jézus küldötteiként az ő szavait kell közvetítenünk mindenki felé! Az ő jósága váljék jelenvalóvá jó cselekedeteinkben! Az ő törekvése valósuljon meg, valahányszor a békéért fáradozunk! Az ő vigasztalását közvetítsük, amikor a reményvesztettekhez és a csüggedőkhöz fordulunk! Az ő szeretete nyilvánuljon meg, amikor embertársaink felé tevékeny szeretettel közeledünk! Az ő vágya teljesedjék be, amikor egységre jutunk más felekezetű keresztény testvéreinkkel!
Ennek az egységnek a megvalósulását kérte Jézus az Atyától az utolsó vacsorán: „Amint Te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk.” (Jn 17,21).
! NB! Ez legyen a végső célunk, erre törekedjünk!