Húsvét 6. hete, péntek – Jn 16, 20-23
Mi ad nekünk erőt és vigasztalást a szenvedéseinkben? Tudjuk-e, hogy mi az oka/eredménye szenvedéseinknek?
A fájdalom és a szenvedés a biológiai és a lelki életben egyrészt jelzés-értékű, másrészt kiiktathatatlan. Mert még lelki és szellemi fejlődés sincs vajúdás nélkül. Ezért a fájdalmaknak nem a megszüntetésére, hanem az okaira kell figyelnünk, és ha az okok megszüntethetők, vagy enyhíthetők, akkor erre kell törekednünk.
Jézus az ő szenvedését a szülő asszony vajúdásához hasonlította. Férfiembernek aligha lehet fogalma arról, hogy mit jelent egy asszony számára a vajúdás fájdalma, és utána az az öröm, amelyről Jézus olyan megrendült szavakkal beszélt. A fájdalomnak és örömnek ez a mély összetartozása sehol sem olyan nyilvánvaló, mint éppen a szülésnél. Pedig a mi születésünkkor is anyánk fájdalma és öröme volt a kapu, amelyen át a világba léptünk.
Jézus valószínűleg azért vette észre a szülés kínját szeretetből vállaló anyák fájdalmát és a szeretetből vállalt fájdalom örömét, mert férfi létére valami ehhez hasonlót élt át maga is. A szenvedéséről és a haláláról ugyanazzal a fordulattal beszélt, amellyel a szülés eseményét fölidézte. A kánai menyegzőn azt mondta: „még nem jött el az én órám”. Az utolsó vacsorán pedig: „eljött az óra”.
A fájdalomnak, az örömnek és a szeretetnek ez az egybefonódó hármassága az Egyház jövőjét, vagyis a mi jelenünket mutatja be. Minden bajunkban tudnunk kell, hogy nem értelmetlenül szakad ránk a fájdalom vagy a megpróbáltatás. Ahogyan a szülésre váró asszonynak és a keresztet vállaló Jézusnak is a cél, az eredmény tudata adott erőt, ugyanúgy ennek kell éltetnie minket is.
A szülő asszony allegóriája arra is felhívja a figyelmet, hogy a Krisztus által közénk áradó életnek is „vajúdás” az ára. Maga az egyházi közösség is az anyaság fájdalmait szenvedi, hogy aztán anyaként örülhessen az új életnek, amely szenvedésekkel teli sorsából fakad. Ezért a vajúdó szülőanya hasonlata nemcsak a szenvedő Jézusra és a kereszthalál egyetlen történeti tényére vonatkozik, hanem a tanítványok közösségére, sőt a Krisztus szenvedésével egyesült hívőseregre, az Egyház egész történelmére is.
1. NB! Ránk is érvényes, amit Jézus mondott: „ti is most kínlódtok”. A szülő asszonyról vett hasonlat vonatkozik a mi életünkre is. Csak akkor tudjuk a megpróbáltatásokat igazán örömmel elviselni, ha az örök „jutalomra” gondolunk. A „viszontlátlak titeket” már erre utal. Az az öröm tökéletes boldogság lesz, mert nem fenyegeti az elvesztés nyugtalansága: „örömeteket senki sem veszi el többé tőletek”. Semmi nem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől.
2. NB! Az igazi szomorúság oka: az Istentől távoli élet (a bűn állapota). Az igaz öröm forrása pedig: hogy az ember Isten közelségében él. A szenvedéseink vállalásával egyre jobban együtt lehetünk Jézussal. Ez adjon nekünk enyhülést, békét és örömet a gyötrelmeink között is!