Húsvét 7. hete, kedd – ApCsel 20,17-27; Jn 17, 1-11 – Tudjuk-e, hogy mi a küldetésünk, és teljesítjük-e?
Jézus „búcsúbeszéde” után a mai és a következő napok evangéliumaiban Jézus „főpapi imáját” olvassuk. Jézus az apostolok jelenlétében imádkozik. Kb. 60 évvel később János evangélista nagyon fontos részleteket írt le. Jézus azt akarja, hogy övéi is hallják, milyen küldetést kapott az Atyától: „Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon.” 
Megtudjuk, hogy milyen lesz az örök élet. „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél.”
Majd hozzátette: „A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem.”
Azután az Atya oltalmába ajánlotta apostolait, akik hittek Jézusban. Jézus szerint az volt az apostolok legfőbb érdeme, hogy elfogadták Jézust az Atya küldöttének, és elfogadták az ő tanítását. Ez a hit tehát érdemszerző!
A mai szentleckében is nagyon fontos tanítást kapunk. Szent Pál élete legfontosabb feladatának tartja, hogy „hirdettem, hogy térjenek meg Istenhez és higgyenek Jézusban.” És amikor úgy érezte, hogy élete a végéhez közeledik, ezt mondhatta: „ünnepélyesen kijelentem, hogy ártatlan vagyok abban, ha valaki mégis elvesznék. Mert nem riadtam vissza semmitől, hogy Isten akaratát teljes egészében föltárjam előttetek.” Jézussal ő is elmondhatta:
„A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem.”
A mi érdemünk Jézus elfogadásában van. Jézus mondta: „Istennek az tetszik, ha hiszünk abban, akit küldött” (= Jézus Krisztusban) és „befogadjuk őt”. (Jn 6,29).
A hit nem fáradságos kutatások, vagy tüzes hitviták nyomán kialakult elméleti tudás, hanem Isten személyes közeledésének elfogadása. Annál nagyobb az érdemünk, ha Istennek a szeretetét, akármilyen gyarló is a közvetítés, elfogadjuk, és amennyire tőlünk telik, minden képességünkkel viszonozzuk.
Minden életállapotban élő hívő ember számára fontos küldetés (! nemcsak a papoknak és szerzeteseknek), hogy Isten ismeretére és szeretetére segítsék azokat, akik a környezetükben élnek, különösen a hozzátartozóikat. Nemcsak életünk vége felé kell feltenni magunknak azt a kérdést, hogy vajon teljesítettük-e küldetésünket, hanem „menet közben” is, szinte napokra lebontva kell tudnunk, hogy mi az Istentől kapott feladatunk: hogy növekedjünk az Istennel való egyre élőbb és személyesebb kapcsolatban, amely azt jelenti, hogy mindig fejlődünk külön-külön a három Isteni Személlyel való személyes kapcsolatunkban, és ebben másokat is segítünk.
Kérjük a Szentlélek segítségét, hogy Jézushoz hasonlóan a szenvedésünk napjaiban is megdicsőíthessük az Atyát a világ előtt, vagyis mindig úgy viselkedjünk, ahogyan Isten gyermekeihez illik.
Arra is törekedjünk, hogy amikor véget ér a földi szolgálatunk, mi is elmondhassuk az Atyának, hogy
„A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem.”