Évközi 11. hét, csütörtök – Mt 6, 7-15 – Kellő figyelemmel, tisztelettel, megilletődöttséggel, összeszedettséggel és tudatossággal imádkozzuk-e a „Miatyánkot”?
Istennel való kapcsolatunk milyensége („minősége”) megállapítható abból, hogy milyenek az imádságaink. Jézus a Mennyei Atyával való helyes kapcsolatunk ápolásához nyújt segítséget, amikor imádkozni tanít. Fontos tudnunk, hogy Jézus nem egy gépiesen ismétlendő formulát akart adni nekünk. Nem azt mondta, hogy „ezt imádkozzátok”, hanem azt mondta, hogy „így imádkozzatok!”. Mintát akart adni, hogy milyenek legyenek az imádságaink.
A „Miatyánk” tartalma valójában nagyon egyszerű. Ugyanakkor Tertullianus szerint összefoglalja az egész Evangéliumot. Ebben a legszebb és legszentebb imában, az „Úr imájában” a Szentlélek tanít minket imádkozni az Atyához, akinek a gyermekei és egymás testvérei lettünk Krisztusban.
Jézus arra biztat minket, hogy az Istent tekintsük Atyánknak, aki tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk. Ezért ne a sok szóban bízzunk, hanem az Atya irgalmában. Ugyanakkor a kitartó, a soha meg nem szűnő imára buzdít, a bizalomban való kitartásra, az Atyára való állandó figyelésre, az „imádságos lelkület” ébrentartására. Mert mi vagyunk azok, akik nem tudjuk, hogy igazán mire van szükségünk: hogy számunkra mi az Atya akarata.
Ha közösen mondjuk, akkor fontos az egymásra való figyelés is. Ha magunkban, akkor akár már a megszólításnál is leállhatunk és elgondolkodhatunk, hogy imánkban gyermeki bizalom és közvetlen személyesség legyen.
Mindenekelőtt a hódolatunkat kell kifejeznünk. A Máté-féle megszólítás jellemző a zsidó liturgiára, ahol Isten nevét jelző nélkül nem emlegették, mert így kívánta a tisztelet. Máté azzal is enyhíti a megszólítás merészségét, hogy hozzáteszi a „mennyei” jelzőt, amit mi értelmező mellékmondattá alakítottunk: „aki a mennyekben vagy”.
Nem szabad megfeledkeznünk a „mi Atyánk” megszólítás két nagyon fontos tartalmi mondanivalójáról sem. Atyánknak merjük nevezni Istent, akinek nevét a zsidóknak még kiejteni sem volt szabad. Jézus az utolsó vacsorán beszélt küldetésének lényegéről; arról, hogy kinyilatkoztatta az Atya nevét. „Megismertettem velük a nevedet, és ők elfogadták”. Sőt azt is mondja, hogy „megdicsőítettem nevedet”.
Az ima legelső kérése is erről szól: „szenteltessék meg a te neved!” „Szentnek hirdetni” annyit jelent, mint „félve tisztelni”. Viszont „megszentségteleníteni az Úr nevét” súlyos bűn, mert azt jelenti, hogy „csökkenti Isten tiszteletét” az emberek között (Lev 18,21kk).
Talán arra sem fordítunk elég figyelmet, hogy az Atya nevét többes szám első személyű alakban kell mondanunk. Mert mindig a közösség tagjaként és a közösség nevében is kell az Atya elé állnunk. Amikor egyedül állunk Isten elé, akkor sem feledkezhetünk meg testvéreinkről, tehát sohasem lehetünk „magányosak”. Ebből viszont az is következik, hogy csak akkor vallhatjuk őt atyánknak, ha egymásban a testvéreinket látjuk. A „mi” Atyánk megszólítás feltételezi a közösséget, mégpedig azokét, akik Isten gyermekeinek tartják magukat, és ezzel a tudattal, bizalommal ejtjük ki ezt a szót, hogy „Atyánk!”