12. hét, szombat – Mt 8, 5-11
Milyen lelkülettel mondjuk a szentmisében szentáldozás előtt az egykori kafarnaumi százados szavait?
Bárcsak hasonló hittel és megilletődöttséggel mondanánk minden szentáldozás előtt az egykori kafarnaumi százados szavait, amelyeken Jézus „elcsodálkozott” és azt mondta, hogy „ekkora hitet senkinél sem találtam „Izraelben”. 
A gyakori használat miatt is indokolt megvizsgálnunk, nehogy megkopottá váljanak (vagy ami még szörnyűbb lenne, ha kiüresednének!) a szavaink, amikor mi is mondjuk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!” Érdemes tudatosítanunk, hogy miért dicsérte meg Jézus a kafarnaumi százados hitét.
1. Nem tartotta szükségesnek Jézus személyes jelenlétét a gyógyításhoz. Hitt abban, hogy távolról is, puszta szavával is meg tudja gyógyítani a beteget.
2. Még fontosabb a százados indoklása, amelyet hitvallásához hozzáfűzött. Jézus hatalmát a magáéhoz hasonlította. Ahogyan ő is parancsol a beosztottjainak, s amit mond, megteszik, ugyanígy rendelkezhet Jézus is, mert hatalma van az ártó erők felett. A százados annak is tudatában volt, hogy hatalma a császártól való, akitől maga is függ, tehát végső soron a császár áll mögötte. Jézus mögött is ott látta Istent, akinek küldetésében Jézus járt-kelt. Jézus a századosnak ezt a világos látását dicsérte meg.
A kafarnaumi százados hitével hinni ma is annyit jelent, mint Jézus mögött meglátni az Atyát. A nagypéntek és a húsvét sem pusztán Jézus szeretetének és diadalának a megnyilvánulása, hanem az Atya hatalmas és gondoskodó szeretetének a kinyilatkoztatása.
A százados imádságát nem azért mondjuk minden szentáldozás előtt, hogy méltatlanságunk tudata ránk nehezedjen, vagy éppen távol tartson minket Jézus asztalától. Csak azért tudatosítjuk magunkban méltatlanságunkat, hogy szinte förgeteges örömmel tudjunk örülni Urunk érkezésének. Mert Ő nem hederít tartóztató üzenetünkre. Hiába mondjuk, hogy „csak egy szóval mondd”, ő mindig újra „hajlékunkba jön”, ráadásul az Atyával együtt. Hát akkor az ő személyes látogatásuk, bennünk lakozásuk által hogyne gyógyulna meg a lelkünk!
Jézus a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításával egyszerre igazolta küldetését és Isten irgalmának kiáradását, ugyanakkor elővételezte a pogány népek felkarolását és az egyetemes megváltást is.
Ahogyan a hitetlennek tartott parancsnok beismerte tehetetlenségét és alárendelt szerepét, az ő alázatos szavai arra tanítsanak minket, hogy Isten áldását és segítségét őszinte alázattal kell fogadni. Mert a kegyelem ott működik, ahol lemondunk önteltségünkről és bízunk Isten mindenhatóságában. Isten bennünk való jelenlétével és áldásával is megerősítve így menjünk, „békével” és örvendező hálaadással minden szentmiséről!