Évközi 29. hét, hétfő – Lk 12, 13-21
Mindenekelőtt „az Istenben” akarunk-e „gazdagodni”?
A mai evangélium gazdag emberének történetében az a legmegrendítőbb, hogy nem tett semmi olyat, ami a törvénybe ütközött volna. Jézus még megfoghatóan bűnös mulasztást sem vetett a szemére, például azt, amit a próféták gyakran felróttak a gazdagoknak, hogy üzleteik kedvéért megszegték az ünnepi előírásokat, vagy hogy megcsalták, kifosztották a szegényt. Külsőleg teljesítette minden vallási kötelezettségét is…(!) Mégis, végzetesen elrontotta az életét, egyszerűen azzal, hogy nem arra figyelt, ami az örök élet szempontjából igazán fontos. 
A „gazdagodás” kísértései ma is körülvesznek minket. És aki úgy érzi, hogy őt a vagyongyűjtés vágya nemigen izgatja, azt az embert sem hagyja érintetlenül az élet „gazdagsága”. Mai, „fogyasztónak” nevezett társadalmunkban soha nem látott lehetőségek, sokféle és tagadhatatlanul egészséges kíváncsiság fordít bennünket a „világ” felé. A szórakoztató ipar mesterségesen is gondoskodik arról, hogy érdeklődésünket ébren tartsa, „étvágyunkat” a képtelenségig fokozza, hogy sose lakjunk jól, hanem mindig újra éhezzünk. Mindebben látszólag nincs semmi rossz, sőt úgy gondoljuk, hogy minderre szükségünk is van ahhoz, hogy „értékes” ember váljék belőlünk. A baj ott kezdődik, ha elveszünk a sokféle mulandó, földi érték között. Mint ez a példabeszédbeli „gazdag” ember, akit esztelennek mondott Jézus, mert ugyan folyton dolgozott, tervezgetett, de még a vágyai is csak fogható, földi javak élvezetére irányultak. Úgy gondolta, hogy életének biztosítéka a saját kezében, a vagyonában rejlik. Ezt a tévedését a halál leplezte le.
Jézus azért jött, hogy életünk legyen, mégpedig „bőségben” legyen, vagyis „gazdag életünk” legyen. Az élet „gazdagságát” azonban nem a vagyon biztosítja. Az anyagi javak csak eszközök arra, hogy általuk olyan gazdagságra tegyünk szert, amely Isten előtt is gazdagság. Mi abban hiszünk, hogy Isten örök életet tud adni, és ennek biztosítéka Jézus halála és föltámadása. Meghalt értünk, vállalta a vértanúhalált, mint engesztelést bűneinkért, és feltámadt megigazulásunkra. Nemcsak igazolta, hogy van feltámadás, hanem feltámadásában lett az üdvösség közvetítője. Tőle kapjuk a kegyelmet, amely megtisztít a bűntől, és Isten gyermekeivé tesz minket. A világgal és az emberekkel való kapcsolatunkat igazán akkor tudjuk rendezni, ha hiszünk az örök életben, az Istentől kapott jutalmazásban. Az örök életbe vetett hit nélkül életünk olyan, mint a mag csíra nélkül, vagy egy gótikus templom zárókő nélkül: pusztulásra van ítélve. Földi életünk végén mindent itt kell hagynunk, és örök jövőnk attól függ, hogy vannak-e igazi „érdemeink”, mint pl. a nagylelkűség, az önzetlen, figyelmes, jóakaró, szelíd és áldozatos szeretet, a megbocsátás, stb.
A pusztán földi vágyak kielégítése helyett az Isten- és emberszeretetben kell gazdagodni, vagyis legfőképpen az örök üdvösség elérésére kell törekedni, másokat is ebben kell segíteni és ennek kell mindent alárendelni.