Évközi 32. hét, kedd – Lk 17,7-10
Örülünk-e annak, hogy szolgálhatunk Istennek?
Nekünk is szól a mai evangélium utolsó mondata: „Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.” Jézus ezzel nem azt akarja mondani, hogy érjük be annak a teljesítésével, ami a kötelességünk, hanem tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik.
Jézus nem szeretett különbséget tenni kötelező minimum és önként vállalt külön-teljesítmény között. Az evangéliumok többször beszámolnak arról, hogy a farizeusok nagy része a kötelezőt túllépő produkciókkal szeretett hivalkodni. Dicsekedtek azzal, hogy az előírtnál többször böjtölnek, adót fizetnek abból is, amiből nem volnának kötelesek, stb. Jézus sokszor óvta a tanítványait az ilyen magatartás kockázataitól. Inkább azt hirdette, hogy aki többet kapott, az többel tartozik az elszámolásnál.
Akármennyit tettünk, nem érdemlünk különös elismerést, mert csak azt tettük, amivel Istennek tartozunk. Nem igényelhetünk más bánásmódot magunknak, mint ami egy szolgának kijár. Nem méltatlankodhatunk amiatt sem, hogy dicséret helyett újabb feladatokkal bíz meg minket a Gazdánk. Sőt, ha ezeket nem teljesítjük, akkor még büntetést, verést is kapunk.
„Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.” (Lk 12,46-48)
A példabeszéd tanulsága tehát nem az, hogy a szolgáknak szorgalmasabbaknak kellene lenniük, mint amire képesek, vagyis ha úgy lenne rendjén, hogy többet tegyenek annál, mint amit rájuk bíztak. Hanem az, hogy a szolga akármennyire jó munkás, legyen tudatában szolga voltának, s ne igényeljen magának semmiféle külön megbecsülést.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy elsősorban szolgák vagyunk. Mindenünket, amink van (örökölt vagy szerzett javainkat, képességeinket) azért kaptuk, hogy szeretettel szolgáljunk velük.
Jézus nemcsak beszélt erről, hanem meg is mutatta, mit jelent vállalni a szolga szerepét „egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6-8). „Nem kereste a maga dicsőségét” (Jn 8, 50), éppen ezért „magasztalta föl” az Isten (Fil 2,9-10), és a feltámadásban Úrnak dicsőítette meg.
A szolgálat igazi, helyes lelkületét Jézustól tanulhatjuk meg, aki egyértelművé tette számunkra, hogy amikor áldozatos szeretettel az embereket szolgáljuk, akkor magát Istent szeretjük és szolgáljuk. Sőt, Jézus tovább ment ennél, amikor azt mondta, hogy: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket,… Barátaimnak mondalak benneteket,…” (Jn 15,15). Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy bár szolgaként indulunk Isten felé, Ő a szolgálatkészségünket magasabb szintre akarja emelni azáltal, hogy meghív bennünket a Vele való barátságra!