Évközi 32. hét, szombat – Lk 18,1-8
Hogyan mutatkozik meg imáinkban az Istenben való hitünk, reményünk és Isten iránti szeretetünk?
A mai evangéliumi részlet első és utolsó mondata az imádság és a hit kapcsolatáról szól. Lukács evangélista bevezető mondata szerint: „Jézus példabeszédet mondott arról, hogy szüntelenül kell imádkoznunk, és nem szabad belefáradnunk.” Az utolsó mondatban pedig azt mondja Jézus, hogy: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”
A
hit és az imádság a szeretettel is szoros kapcsolatban van. János evangélista úgy fogalmazza meg hitünk lényegét, hogy: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, és az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16). Istent megismerni tehát azt jelenti, hogy megismerjük a szeretetet. Jézus a főpapi imájában azt mondta, hogy: „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Az imádság és a szeretet kapcsolata abból is nyilvánvaló, hogy az imádság nem monológ, hanem párbeszéd a három isteni Személlyel. Lehetetlen, hogy akik szeretik egymást és együtt élnek, azok ne beszéljenek egymással. A beszéd az ismeretszerzésnek a legfontosabb módja és eszköze. Nem tudjuk szeretni azt, amit vagy akit nem ismerünk.
Az Istennel való együttélés egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy rendszeresen, hosszabb szünetek nélkül, naponta beszélgetünk Vele, hogy egyre jobban megismerjük és megszeressük Őt.
Kapcsolataink minőségére jellemző, hogy milyen a beszédstílusunk és milyenek a beszédtémáink. A szeretet hiányára utal, ha unalmasnak, vagy terhesnek találjuk az imádságot.
Az imádságra azért is nélkülözhetetlenül szükségünk van, mert az imában tanít meg minket Isten arra, hogyan tudjuk elérni Őt, mint végső célunkat. Milyen úton kell járnunk, hogyan kell együttműködnünk Vele, mi az ő akarata, és hogyan tudjuk azt teljesíteni. Hiszen Tőle kell kérnünk mindent, ami földi életünkhöz és az örök élethez szükséges. Már a földi életünknek is az a célja, hogy Isten éljen bennünk. Ennek azonban a mi részünkről alapfeltétele a tudatosság, amely abban nyilvánul meg, hogy akarunk kapcsolatba lépni az Istennel, sőt, akarunk tudatosan együtt élni, együttműködni Vele.
Pál apostol biztat minket: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.” (Róm 8,26). Ha jól akarunk imádkozni, akkor kérnünk kell Jézust, hogy Ő is imádkozzon velünk, és így imádságaink révén állandóan fejlődjünk a szeretetben! De ne csak kérni tudjunk, hanem tudjunk szívből megköszönni is. Nemcsak az év végén, hanem úgymond menet közben is meg kell köszönni mindazt a jót, amit Istentől és embertársainktól kapunk napról-napra! Így fejlődik a kapcsolatunk Istennel és egymással.