Évközi 2. hét, kedd – Zsid 6,10-20; Mk 2,23-28
Mit jelent az, hogy Krisztus a mi reményünk?
Ma (és holnap) a szentleckéről elmélkedjünk!
A Zsidókhoz írt levél szerzője a mai részletben két változhatatlan dolgot említ, „amelyben Isten nem téveszthet meg minket”. Ez pedig Isten esküje és Krisztus főpapsága.
Üdvösségünk legfőbb biztosítéka Isten esküje. Isten önmagára esküdött, amikor szövetséget kötött Ábrahámmal, 
amelyet aztán megerősített Noéval, Mózessel, majd Jézus Krisztussal. A szövetségkötést nem változtatta meg az ember hűtlensége, mivel Isten szövetségének az alapja az esküjéhez való hűsége, vagyis irántunk való soha meg nem szűnő szeretete. Pál apostol írja Timóteusnak: „… ha mi hűtlenné válunk, Ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,13). Természetesen az ember megteheti, hogy visszautasítja ezt a szeretetet, de Isten változatlanul és visszavonhatatlanul azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
Üdvösségünk másik biztosítéka Krisztus főpapsága. A holnapi szentleckében erről még lesz szó. Ma annyit jegyezzünk meg, hogy mivel Krisztus a főpap, ebből következően Neki áll jogában meghatározni Isten tiszteletének, vagyis az Atya akarata teljesítésének a módját. Ezért mondhatta, hogy: „az Emberfia ura a szombatnak is”. Azt is kijelenti, hogy Isten az emberért hozta létre a szombatot, és nem pedig fordítva. Később Márk azt is kifejti evangéliumában, hogy minden törvény egyetlen törvényben van összefoglalva, mégpedig a szeretet kettős parancsában.
Szó esik még a reményről is. Bizalmunk az előbbi két változhatatlan dolgon nyugszik. Isten be akarja váltani ígéretét. Tehát életünk nincs kitéve a véletlen játékának. Ahová Krisztus belépett, mint főpap, oda tartunk mi is. Ahogyan olvastuk és hallhattuk: „erős támaszt kaptunk mi, akik arra törekszünk, hogy a nekünk nyújtott reményt megragadjuk. Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez a remény, amely az örök szentélybe ér, ahová elsőnek lépett be értünk Jézus,” Innen ered, hogy a remény szimbóluma a horgony lett. Ez a horgony már az örök szentélyben van, ahová Jézus belépett, és bennünket is vár. A mi reményünk alapja és záloga tehát Jézus Krisztus, Isten megtestesült Fia. Ő emberségünket megdicsőítette, vagyis Általa és Benne véglegesen és elszakíthatatlanul egyesülhetünk Istennel.
Lehet, hogy nem emlékszünk már rá, hogy abban az évben, amikor mi is beléptünk az Európai Unióba (2004. május 1-jén), a tagállamok püspökei figyelmeztettek minket, hogy ne tápláljunk hiú reményeket. Elénk tűztek egy nagyon rövid jelmondatot is: Krisztus a mi reményünk! Ha benne bízunk és Őt követjük, vagyis ha Krisztus segítségével az Ő tanítása szerint élünk, akkor – és csak akkor – biztosan nem fogunk csalódni!