Évközi. 2. hét, szombat – Mk 3,20-21
Megtiszteltetésnek tartjuk-e, és meg merjük-e vallani mindig, bármilyen körülmények között, hogy keresztények vagyunk?
Ha hozzátartozóink közül valaki nagy dicsőséget szerez magának, akkor mi is büszkék vagyunk rá. Ha pedig valamilyen szégyenletes dolgot művel valaki közülünk, akkor vele együtt mi is szégyenkezünk. Mert saját dicsőségünknek vagy éppen szégyenünknek érezzük, ami a közösségünk tagjaival történik.
A mai evangéliumi részben arról értesülünk, hogy a rokonok azért akarták hazavinni Jézust, mert az a hír járta Róla, hogy „eszét vesztette”, vagyis megbolondult.
Jézus rokonai elhitték, hogy Jézus meghibbant, és úgy érezhették, hogy Jézus szégyent hoz a rokonságra. A zsidó szokások szerint ilyenkor az illetőről a családjának kellett gondoskodnia. A rokonok tehát azzal a szándékkal jöttek, hogy hazavigyék Őt. Részükről ez nem a Jézus irányába megmutatkozó rosszindulat volt. Őket inkább a jóindulat vezette, hogy a nagy nyilvánosság elől minél hamarabb elvigyék Jézust, ha valóban igazak a Vele kapcsolatos szóbeszédek.
Bizonyára már akkor is ügyetlennek tarthatták, amikor ácsként dolgozott. Ráadásul nem becsülték a jólelkűségéért sem. Amiatt is lenézhették, hogy nem érdeklődött a nők iránt, mert nem akart megnősülni.
Az pedig, hogy a biztos megélhetést nyújtó ácsszakma helyett vándorprédikátorságra adta a fejét, még jobban megerősítette őket abban, hogy megbolondult. Anyját is magukkal vitték, hogy az ő segítségével hozzák haza Jézust, nehogy még nagyobb szégyent hozzon rájuk.
Vajon mi hogyan fogadjuk Jézus tanítását? Kinek tartjuk Őt? Megtiszteltetésnek tartjuk-e, hogy Jézushoz tartozhatunk? Vajon mindig és bármilyen körülmények között azt tartjuk-e a legfontosabbnak, hogy Jézus tanítása szerint éljünk? Fontosnak tartjuk-e azt is, hogy Neki ne kelljen szégyenkeznie miattunk? Megvalljuk-e Őt bármilyen környezetben, ahol föl sem tételeznék rólunk, hogy Hozzá tartozunk? Ragaszkodunk-e Hozzá akkor is, ha mások ezt őrültségnek tartják?
Jézus iránt való elkötelezettségünk akkor mutatkozik meg a maga mélységében, ha nem eltüntetni akarjuk Őt, mint rokonai, attól félve, hogy kínos helyzetbe kerülünk miatta, hanem ellenkezőleg: nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy Nélküle élni sem tudunk, és nem is akarunk.
Segítsen meg minket az Isten, hogy Jézust ne csak szavunkkal vállaljuk, hanem Hozzá tartozásunkat egész életünkkel bizonyítsuk!