Évközi 5. hét, kedd – Mk 7,1-13
Ápoljuk-e tudatosan a hagyományainkat?
Isten az embernek szabad akaratot adott, hogy szabadon dönthessen a jó és a rossz között. Szabadon válassza a jót, végső soron az Istent, és szabadon döntsön arról, hogy kit akar szeretni. Ha az ember nem az Istent választja, vagyis nem a jót, akkor az ember belsejében megterem a tisztátalan, vagyis a gonosz, és megrontja, tisztátalanná teszi őt a környezetével együtt.
Amikor a bűnt elkövetjük, vagyis tudva és akarva nem teljesítjük Isten parancsát, akkor ehhez még ideológiát is gyártunk, és abban a tévedésben élünk, hogy ez nekünk jó. Pedig csak az a jó számunkra, amit az Isten akar.
Ha egy cselekedet vagy magatartás (meg)szokássá válik, az önmagában még nem feltétlenül jó, vagy rossz. De ha valamilyen jó cél érdekében tudatossá és gyakorlattá válik, akkor lesz belőle hagyomány. 
Nem elég a jót elhatározni és egyszer-kétszer megtenni. Ki kell alakítani hozzá konkrét kereteket, szokást, gyakorlatot, vagyis jártasságot és készséget, amelyet hagyománynak is nevezhetünk.
A hagyományos szokások, ünnepélyek olyanok, mint a fa gyökerei. Minél mélyebbre hatolóak, annál szilárdabban áll a fa. A hagyományokat nem ápoló, vagy azokat értelmüktől megfosztó ember, közösség vagy nemzet gyökértelenné válik. A történelem viharai elsöprik az élet színteréről.
A hagyományokat ápolni kell. Ez megköveteli, hogy folytonosan tudatosítsuk ezek értelmét, célját és tartalmát. Az eredethez, a forráshoz való visszatérés mindig felfrissít. Ez vonatkozik a vallási szertartásokra is. Ha csak a szokás marad meg, és elfelejtődik, hogy miért tesszük, ezt nevezzük kiüresedésnek.
Jézus nem a hagyományok ellen volt. Nem törölte el az előírásokat, hanem rámutatott azok igazi értelmére. Az isteni parancsokat állította az első helyre, amelyek az emberi törvények alapját is képezik. A vallási előírások pontos megtartása azonban teljesen hiábavaló, ha nem az Isten és embertársak iránti szeretetből fakad. A kétszínűség és a látszatra, a külsőségek megtartására való törekvés mindannyiunkat megkísérthet.
Szívleljük meg Jézus figyelmeztetését, amit a farizeusoknak és az írástudóknak mondott, hogy az ősök hagyományaira hivatkozva nem tartják meg Isten parancsait, nem segítenek embertársaiknak: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek..”
Ha minden imádságunk, érzésünk, vágyunk, gondolatunk és akaratunk arra irányul, hogy Isten akarata valósuljon meg életünkben, és ehhez igazítjuk magatartásunkat és cselekedeteinket, akkor nemcsak ajkunkkal tiszteljük az Istent, hanem szívünkben is közel leszünk Hozzá, és akkor boldogok leszünk itt a földön és elnyerjük az örök boldogságot is.