Évközi 5. hét, szombat – Mk 8,1-10
Miért tett (és tesz ma is) Jézus csodákat?
Miért gyógyított Jézus betegeket, miért szaporította meg a kenyereket, miért támasztott fel halottakat? Miért követeltek égi jelet tőle (vö. Mk 8,11)? Ezt akarta bizonyítani akkor is, amikor a tömeget emlékeztette arra, hogy Jahve a zsidó népnek „Égi kenyeret adott nekik enni” (Jn 6,31) a pusztában való vándorlásuk során.
Fontos körülmény, hogy a mai evangéliumi részlet szerint Jézus négyezer embert úgy lakatott jól, hogy először elkérte a tanítványoktól a magukkal hozott összes élelmet. Hét kenyerük volt (a hetes szám a teljességet, vagyis az összeset jelenti), és mivel halászok voltak, volt néhány kisebb haluk is. Ezt a keveset is, de valójában mindenüket oda kellett adniuk. És hogy a maradékkal éppen hét kosár telt meg, azzal is azt akarta bizonyítani, hogy mindannyian jól is laktak. Tehát a megszaporított kenyér bőségesen elegendő volt.
Jézus arra tanított a „Miatyánk” imádságban, hogy a mennyei Atyától kérnünk kell a mindennapi kenyeret, amelyet Ő mindig képes megadni nekünk. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi közreműködésünket is kéri! Szüksége van a gabonát elvető, learató és a további munkákat is elvégző kezünkre, egészen a kenyér megszegéséig. Amit mi tudunk adni, az kevésnek tűnhet, de ha mindenünket odaadjuk, akkor Jézus kezében, az Atya áldásával a kenyér elegendő ezrek táplálására is.
Assisi Szent Ferenc az Úr imája nyomán így imádkozott: „Mindennapi kenyerünket, a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk, Jézus Krisztust add meg nekünk ma, annak a szeretetnek az emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket értünk mondott, tett, szenvedett.”
Azt is vegyük észre, hogy ahogyan Jézus „fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak”, az megfelel az utolsó vacsora szertartásának, és ezeket a szavakat ismétli a pap az ostya átváltoztatásakor is. Ne feledjük azt sem, hogy a szentmisében nagyobb csoda történik, mint a kenyérszaporítás. De ehhez is szükség van az általunk hozott kenyérre és borra. A mi részünk odaadásának szükségességét az is hangsúlyozza, hogy a borba vizet is kell cseppenteni.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy mit jelent az, amit Jézus a bor átváltoztatása után mondott: „Ezt tegyétek az emlékezetemre.” (Lk 22,19). Nyomatékosnak kell éreznünk a „tegyétek” szót is.
Jézus nemcsak a világ üdvözítésében, hanem életünk minden területén igényli és felhasználja a mi közreműködésünket. Vegyük észre ennek szükségességét és lehetőségeit! És amit végképp nem szabad elfelejtenünk, hogy „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). És csodát tesz ma is, ha hegyeket mozgató hittel találkozik!