Évközi. 20. hét, szombat – Mt 23,1-12
Mennyire mély és őszinte a vallásosságunk?
Amikor Jézus szóvá tette az írástudók és a farizeusok helytelen vallásosságát, ezzel nem a tekintélyüket akarta rombolni. Sőt, elismerte azt, amikor azt mondta, hogy Mózes „tanítószékében… ülnek”. Ez nyilvánvalóan Mózes tanítóhivatalát jelentette. Mert ha valaha volt is Mózesnek széke, amelyen ülni szokott, amikor tanított és/vagy bíráskodott, az a Jézust megelőző 1200 év alatt már régen megsemmisült.
Jézus figyelmeztetett, hogy ha a hivatalos tanítók életvitele és magatartása nem is felelt meg a tisztségüknek, ennek ellenére „Tegyetek meg és tartsatok meg… mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.”
Már a próféták is ostorozták kortársaikat a külsőséges vallásosság miatt. A prófétáknak ezt a vádját bővíti ki Jézus azzal, hogy az magamutogatást is a szemükre veti.
J
ézus „a néphez és tanítványaihoz” szólt. De nem szabad csupán azt gondolnunk és megállnunk ott, hogy jól megmondta nekik. Tanítását magunkra kell alkalmaznunk! Meg kell vizsgálnunk, hogy nem vagyunk-e mi is farizeusi lelkületűek, amely a felszínességben és a külsőségekhez való ragaszkodásban mutatkozik meg!
Jézus szavai természetesen vonatkoznak azokra is, akik Péter tanítóhivatalának, a Szentszéknek a képviselői.
Ma általában a képmutató, álszent embereket nevezzük farizeusoknak, vagyis akikben ellentétben áll az, amit mondanak, és amit tesznek. Számukra az emberek véleménye a fontos, nem az Isten tetszése. Azon fáradoznak, hogy eljátsszák a jámbor és vallásos ember szerepét, és nem azon, hogy valóban ilyenné váljanak. A belső ürességet külsőségekkel, ájtatossági gyakorlatokkal kendőzik. Ez a hamis jámborság ráadásul még nagy gőggel és fennhéjázással is párosulhat. Sőt, könnyen észreveszik másokban a farizeusi lelkületet, és ezen fel is háborodnak.
Máté kétféle egyház képét szembesíti egymással. Óvni akarja az Egyházat a farizeusi, vagyis a külsőségeiben pompás, de lelkületében üres gyülekezet képétől.
Ezzel szembeállítja az igazi keresztény közösséget, amelynek testvérekből kell állnia. Ez az Egyház nem anarchikus és vezető nélküli gyülekezet, mert közvetlenül az Isten irányítja, amelynek valamennyi tagja egyformán Isten gyermeke. Akik ebben vezető szerepet vagy feladatot kapnak, arra hivatottak, hogy elsősorban tetteikkel tegyenek tanúságot közös Atyánk jelenvalóságáról, és ne azt érezzék feladatuknak, hogy helyettesítsék, hanem hogy képviseljék Őt. Mert az Atya soha sincs távol és nem hiányozhat a közösségünkből.
Az igazán vallásos ember az, aki szerényen, szívesen, örömmel és alázatosan szolgál.