Évközi 22. hét, csütörtök – Lk 5,1-11
Nyitottak vagyunk-e Isten akaratának elfogadására?
Jézus mindig közel van hozzánk. Váratlanul fölszólít valamire, talán épp akkor, amikor nem sikerülnek a dolgaink. Kéréssel tisztel meg, aztán megmutatja hatalmát, gondoskodó szeretetét. Ha befogadjuk az ő szavát, és lélekben leborulva Urunknak ismerjük el Őt, akkor hivatást ad nekünk is, mint Péternek. Megengedi, hogy részünk legyen a csodálatos halfogás örömében, és egész életünkben mellettünk marad.
Lehet, hogy sikertelenségeink kedvetlenné tesznek, bűnösségünk tudata is szorongással tölt el minket, mint Pétert. A kudarcok még nem tesznek minket alázatossá, legfeljebb megtörik gőgös önelégültségünket. Alázatossá úgy válunk, hogy az Úr szava szerint cselekszünk, bármilyen körülmények között.
A csodát az hozza meg, amikor a lehetetlenségen túllépve belekapaszkodunk Jézus szavába, rendelkezésébe, akaratába. Nem bírom, kevés vagyok, nincs erőm hozzá, de a te szavadra Uram, újra megpróbálom.
Ne akarjuk előre részletesen tudni és megérteni, hogy mi az Isten akarata! Legyen elég, hogy Jézus tudja a részleteket is. Bízzunk abban, hogy ha Péterhez hasonlóan meg tudjuk vallani bűnös voltunkat, és hajlandóak vagyunk együttműködni Jézussal, akkor Ő segíteni fog mindenben, hogy teljesíteni tudjuk Isten életünkre vonatkozó akaratát.