Szeptember 14. A Szent Kereszt felmagasztalása Jn 3,13-17
Mire gondolunk, amikor bárhol keresztet látunk, illetve amikor keresztet vetünk?
Nagy Konstantin császár 312 októberében egy sorsdöntő csata előtt az égen a kereszt jelét látta, azzal a felirattal, hogy: „in hoc signo vinces”, ami annyit jelent, hogy ebben a jelben győzni fogsz. Ekkor a keresztények Istenének segítségét kérte. Győzelme a kereszténység és az egész világ történelmében fordulatot hozott. A 313. évi milánói rendelettel véget ért a keresztények 3 évszázadon át tartó véres üldözése.
A mai ünnep története akkor kezdődött, amikor Nagy Konstantin anyja, a 80 éves Ilona császárnő 320 körül Jeruzsálemben, a Kálvárián megtalálta Krisztus keresztjének 5 méteres gerendáját. Nagy Konstantin császár Krisztus sírja fölé bazilikát építtetett, amelyet 335. szeptember 13-án szenteltek fel, és másnap felmutatták a népnek a 
Szent Kereszt ereklyét. A keresztnek, amely addig a gyalázat és a megbélyegzés tárgya, valamint a megkínzás és a halálos ítélet kegyetlen eszköze volt, ez volt az első felmagasztalása.
A mai evangéliumi részlet előtt Jézus arról beszélt Nikodémusnak, hogy az Emberfiának föl kell emeltetnie, hogy aki hittel néz föl rá, az üdvösségre találjon benne, vagyis megszabaduljon a bűn okozta lelki haláltól. A fölemeltetés Jézus kereszthalálára utal.
A mai evangéliumi részletben elhangzott Jézusnak az a mondata, hogy az Atya „úgy szerette… a világot”, hogy odaadta érte „egyszülött Fiát”. Az „úgy” szó egyszerre mérték és módhatározó. Azt is jelenti, hogy annyira szerette, de azt is, hogy éppen ilyen módon mutatkozott meg az Atya szeretete irántunk. A Fiú pedig, aki öröktől fogva ismerte az Atya szándékát, nem pusztán engedelmességből, hanem teljes belső azonosulással, irántunk való szeretetből teljesítette az Atya akaratát.
Venantius Fortunatus a 6. században a Crux fidélis kezdetű himnuszában azt írta, hogy Krisztus keresztje az a deszkaszál, amely egyedül tudja „a hajótört világot biztos partra menteni.” Ez azt jelenti, hogy Krisztus keresztjének vállalása nélkül életünk zátonyra fut és hajótörést szenved.
A szenvedés elkerülhetetlen. Nem élhetünk kereszt, vagyis áldozatok vállalása nélkül. Sőt, „Aki nem akar szenvedni, kétszer szenved.” (Babits Mihály). De minden szenvedésünk csak akkor lesz értékes, ha szeretettel vállaljuk. Ezért a keresztünket vállaljuk úgy, mint Isten- és ember-szeretetünk jelét és eszközét. Tehát ezzel bizonyítjuk szeretetünket Isten és embertársaink iránt. Ugyanakkor ezzel mutatjuk meg a mennyei Atya iránti határtalan bizalmunkat és teljes odaadásunkat.
Csak akkor leszünk képesek saját keresztünket mindennap fölvenni és szeretettel hordozni, ha sokszor és hittel nézünk fel Krisztus keresztjére.
A kereszt legyen számunkra Isten szeretetének a jele! Amikor keresztet látunk, keresztet vetünk és keresztet hordozunk, mindig arra gondoljunk, hogy Isten mennyire szeret minket!