Évközi 31. hét, csütörtök – Lk 15, 1-10
Elfogadjuk-e, hogy nem vagyunk a magunk ura, és engedjük-e, hogy Istené legyünk?
Amíg magunknak élünk, Isten elveszett drachmája és elkóborolt báránya vagyunk…
Bárcsak tudnánk örülni annak, hogy Isten nyájához tartozhatunk, ahol az Úr gondoskodik rólunk és vezet minket!
Sok minden és mindenki elől elmenekülhetünk a földi életben. De vajon önmagunk elől és Isten irgalmassága elől hová bújhatnánk? Ha mégis bujdosásra adtuk a fejünket, bátran kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy rá tudjunk találni esendő önmagunkra, és engedjük, hogy Isten irgalma is ránk találjon! Ebben a megtalálásban Isten öröme és a mi örömünk találkozhat.
Nem egyszerű közösségben élni másokkal. A közösség sok nehézség és konfliktus színtere tud lenni. Ezzel együtt megéri alkalmazkodni egymáshoz, megéri tekintettel lenni egymásra!
Megtérésünk mértéke attól függ, hogy mennyire válunk Isten pénzecskéjévé. Ha elfogadjuk helyzetünket, és Isten rendelkezésére állunk, akkor Ő úgy tud gazdálkodni velünk, hogy az mindenki üdvösségét szolgálja.
Adja meg nekünk az Isten, hogy megtapasztaljuk annak örömét, milyen jó Őhozzá tartozni, és hogy mennyire jó ezzel a tudattal az embertársainkat szolgálva élni az életünket!