Évközi 8. hét, kedd – Mk 10, 28-31
Áldozat-hozatalainkért milyen jutalmat várunk Jézustól?
Amikor valamilyen célt tűzünk ki magunk elé, annak elérése érdekében mindig szükséges lemondani valamiről. Ez érvényes minden személyes kapcsolatunkra, az Istennel való kapcsolatunkra is.
A lemondás feltételezi azt a bizalmat, hogy Isten az elhagyott dolgok és személyek helyett új és több örömet, nagyobb boldogságot ad. A tanítványok egy nagyobb jó (a jutalom) reményében mondtak le arról, ami korábban fontos és értékes volt számukra.
Jézus nagyra értékelte a tanítványok áldozatát. Ők sem hoztak kisebb áldozatot, mint amit a gazdag ifjútól kért Jézus. Ő nem becsülte le azt a néhány szakadozott hálót sem, amit érte elhagytak. Mert az a néhány szakadozott háló (a munkatársakkal, az évek alatt felgyülemlett szaktudással és a szabadsággal együtt) a tanítványoknak a mindene volt. Ráadásul komoly áldozatot jelentett a feleségük, a gyermekeik, valamint az otthon elhagyása, továbbá a nőtlen élet követelménye is. Hiszen életerős, emberi szeretet-kapcsolatokra vágyó, egészséges emberek voltak.
Jézus nem hagyott kétséget afelől, hogy Ő bőséges jutalmat ad azért, amit érte elhagytak a tanítványok. Ő többet ad, mint amiről lemondtak. Ígéreteit kiterjesztette a későbbi követőire is, amikor úgy fogalmazott, hogy: „mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap”.
A „százannyi” természetesen nem anyagiakat jelent, hanem szellemi és természetfeletti javakat. Az igazi jutalom az örök élet. De nemcsak a túlvilágon, hanem már itt a földön az Istennel való közösséget, az Isten életében való részesedést, a Vele való együttlétet jelenti. A lemondásokért cserébe Jézus önmagát ajánlja, amely mellett minden más előny eltörpül. Mert „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Ez minden lemondást felülmúl.
Találóan fogalmazta meg Szent Ágoston, hogy: „A szeretet jutalma – maga a szeretett személy”.
Ami pedig a „százannyit kap; most ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket…”, szintén felbecsülhetetlen értékű ráadás. Mert ez azt jelenti, hogy az olyan kapcsolataink, amelyek az Istennel való kapcsolatunkba ágyazódva jönnek létre és maradnak fenn, azok sokkal jobban és boldogítóbban fejlődnek és kiteljesednek. Sőt ezek a kapcsolatok nem szűnnek meg soha! Örökké megmaradó, és örökké boldogító szeretet-kapcsolatok maradnak.
Ezen a világon minden mulandó és halandó. Pedig (Aquinói Szent Tamás szerint) igazi és örök boldogságot csak az értékeknek és a szeretett személyeknek olyan birtoklása ad, amelyeknek, illetve akiknek az elvesztésétől nem félünk. Egyedül Isten marad meg mindörökké, és mindaz, ami vagy aki Istenhez tartozik.