Nagyböjt 2. hete, hétfő – Dán 9,4b-10; Lk 6,36-38
Miért szükséges irgalmas szeretettel lenni egymás iránt?
Kapcsolatainkra a mércét Jézus Krisztus állította fel. Búcsúbeszédében azt hagyta ránk, hogy mi is úgy szeressük egymást, ahogyan az Atya szereti Őt, és ahogyan Ő szeret minket. A minta és a mérce tehát Jézus Krisztus, a mai evangélium szerint pedig a mennyei Atya, aki irgalmas hozzánk. „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas”.
Ha az Atya gyermekei vagyunk, akkor legyünk olyanok, mint az Atya, aki már az ószövetségi megszólításokban is sokszor szerepel úgy, mint aki nagy irgalmú és hosszan tűrő.
Ne legyünk szívtelenek, mert ez áll a legtávolabb Istentől, hisz Ő maga a szeretet. Minket pedig Isten a maga hasonlóságára teremtett. Ebből a hasonlóságból ered a legértékesebb tulajdonságunk, a szeretetre való képességünk. Ezt azonban megrontotta az önzés, amely a szívtelenség oka és forrása. Mindent megbénít, lealacsonyít és tönkretesz.
Az önzés és a szívtelenség mérge ellen csak nagylelkűséggel lehet védekezni. Ennek az indítéka lehet az az ígéret, hogy Isten bőkezű lesz a jutalmazásban. Mert Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Tehát saját érdekünk is, hogy ne legyünk szívtelenek, mert az ítéleten olyan mértékkel mérnek majd nekünk, amilyen mércét mi alkalmaztunk testvéreinkkel szemben.
Ne feledjük el Jézusnak ezeket a mondatait: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak”.
Ha mások vétkeit megbocsátjuk, vagy nem ítélkezünk mások felett, az nem azt jelenti, hogy mások vétkeit jóváhagyjuk. És azt sem jelenti, hogy majd a mi vétkeinket is jóvá fogják hagyni. Az ítélet egyedül az Isten joga. A valódi megbocsátás a jogos tartozások elengedését jelenti!
Aki nem bocsát meg másoknak, az nem várhat a maga számára sem bocsánatot. Ezen kívül aki másokat megítél, az tévedhet is. Viszont aki megbocsát, az mindig helyesen cselekszik (akkor is, ha a másik, akinek megbocsátja a bűnét, nem is kér bocsánatot).
Az igazság az, hogy mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára. De Isten irgalmára csak akkor számíthatunk, ha elismerjük bűneinket, és irgalmasak vagyunk mások iránt. Ez a legelső feltétele Isten bocsánatának. Erre emlékeztet minket az Úr imája is: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12).
Dániel prófétához hasonlóan (aki egynek érezte magát népével), valamint ahogy Krisztus is magára vette a világ bűneit, és mindnyájunkért engesztelt, mi is tegyünk hasonlóképpen! Engeszteljük Istent ne csak a magunk, hanem testvéreink bűneiért is!