Nagyböjt 3. hete, szombat – Lk 18,9-14
Sikerült-e megújítani imaéletünket a nagyböjtben?
Amikor a nagyböjt folyamán önmagunk és kapcsolataink megújítására törekszünk, érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen a beszédstílusunk. Jézus nagyon pontosan megfogalmazta, hogy: „a száj a szív bőségéből beszél” (Lk 6,45). A beszédünk elárulja, hogy mi van a szívünkben. Minden ember szóhasználata és beszédstílusa jellemző az illető egyéniségére és kapcsolatainak a minőségére. Érvényes ez az Istennel való kapcsolatunkra is. Ezért érdemes megvizsgálni a különböző fajta (kérő, hálaadó, stb.) imádságaink tartalmát, és azok stílusát is.
A mai evangéliumban Jézus kétféle imádságot állít elénk. A kétféle ima mögött kétféle szemléletmód van.
A vámos Istenre tekint, és Isten szemével nézi önmagát. Ezzel szemben a farizeus mint egy tükörben önmagában tetszeleg, és önmagát másokhoz viszonyítja.
A másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel zárul, hamis képet ad önmagunkról, és különböző veszélyekkel jár. Ha különbnek érezzük magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság keríthet hatalmába bennünket. Ha pedig másoknál értéktelenebbnek érezzük magunkat, akkor az irigység veszélye fenyeget minket. Tehát a mások fölötti ítélkezéstől ugyanúgy óvakodjunk, mint önmagunk méricskélésétől (elítélésétől vagy felmentésétől).
Az öndicséret senkinek sem használ. Megfigyelhetjük, hogy ha valakinek kiváló erényei és jó tulajdonságai vannak, és ezekkel dicsekszik, akkor ez nem elismerést vált ki másokból, hanem ellenszenvet.
Nem származik semmi hasznunk abból, ha magunkat dicsérve állunk Isten elé, mert mit tekinthetünk a magunk érdemének? „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)
Imáink hatékonysága, valamint lelki megújulásunk azon múlik, hogy megajándékozhatóak vagyunk-e. Elismerjük-e hiányosságainkat, gyöngeségünket, sőt hibáinkat és bűneinket? Az öntelt emberrel, aki el van telve önmagával, Isten se tud mit kezdeni. Ha viszont bűnbánattal hajlunk meg Isten előtt, akkor Ő irgalmas szeretettel felemel minket, személyes kapcsolatba kerülünk Vele, és az ő szemével tudunk tekinteni önmagunkra. A jó szentgyónás ezzel az élménnyel ajándékoz meg minket.
Bűneink őszinte beismerése indít el minket azon az úton, amelyen az irgalomban gazdag Istennel találkozhatunk. Ezért mondja Jézus imádsága gyümölcseként a vámosról, hogy ő megigazultan ment haza, a farizeusról pedig, hogy ő nem. Mert „mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják”.
Tehát ahelyett, hogy Isten előtt érdemeinkkel hozakodnánk elő és ezek miatt dicséretet várnánk el Istentől, inkább a vámoshoz hasonlóan imádkozzunk úgy, ahogy a keleti Egyházban szokás: „Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!”