Nagyböjt 4., az öröm vasárnapja – Lk 15,1-3; 11-32
Örülünk-e annak, hogy Isten irgalmas Atyánk?
A mai példabeszéd nemcsak a tékozló fiúról szól, hanem az ő bátyjáról is. De velük együtt mindnyájunkról, és legfőképpen a végtelenül irgalmas mennyei Atyáról.
A tékozló fiú önzése, hálátlansága, a szeretetlenségből fakadó elszakadása az atyjától, valamint az ezt követő bűnhődés minket is fenyeget! Viszont számunkra is mindig nyitva áll a felemelkedés, az Isten irgalmas szeretetéből fakadó újrakezdés lehetősége.
Kísértés lehet számunkra az idősebb fiú képmutató magatartása is. Felhánytorgatta engedelmességét, közben tele volt hálátlansággal, elégedetlenséggel, háborgással, elkeseredett indulattal, végül szemrehányással. Összességében tele volt szeretetlenséggel, testvére iránt pedig gyilkos indulatokkal. Egész élete az önzésre épült, nem a szeretetre. Az ő szájából nem hangzott el egyszer sem az „atyám” szó. Testvérét pedig csak úgy emlegette, hogy „ez a te fiad”, ami azt jelentette, hogy szívében megölte, megtagadta őt, mint testvért. Nemcsak irigységét árulta el a hizlalt borjú miatt, hanem a barátaival való mulatozás utáni vágyát, sőt buja vágyait is, amikor öccse vétkét úgy foglalta össze, hogy „vagyonodat rossz nőkre pazarolta”, pedig erről nem volt szó a példabeszédben.
Mit jelent nekünk az Isten részéről az a szó, hogy fiam, lányom, illetve gyermekem? És hogy „Te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied”? Vagy az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16)? Az Atya a Fiával együtt, nekünk adott mindent. Minden helyzetben és minden időben az adhat nekünk igazi örömet, amit az Atya Jézusban adott.
Istennek a legnagyobb ajándéka a számunkra az, hogy bűneink bocsánatot nyerhetnek. Nem az, hogy megvan a mindennapi kenyerünk, vagy megvan a szemünk fénye, a látásunk! A legvégzetesebb baj nem egy esetleges betegség, nem az emberek rosszindulata, vagy valamiféle anyagi veszteség. Az önzésből fakadó szeretetlenség bűnei jelentik a legnagyobb veszélyt számunkra, mert ezek tudják a legjobban nyomasztani a lelkünket. A legnagyobb gond, a legnagyobb szomorúság, a legkétségbeejtőbb tragédia az lenne, ha bűnbocsánat nélkül halnánk meg, és úgy állnánk Isten ítélőszéke elé. De aki a bűnei bocsánatát megkapja, az kimondhatatlan örömet érezhet a szíve mélyén, az nem eshet kétségbe.
A szentleckében hallhattuk: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt… De ezt Isten viszi végbe…”. Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Isten feltámaszt minket a lelki halálból.
Megvan-e bennünk a hálás lelkület? Örülünk-e annak, hogy Isten szeret minket? Tudunk-e örülni azoknak, akiknek szívébe Isten szeretetet öntött irántunk? Hajlandók vagyunk-e megbocsátani, ha ők nem úgy szeretnek minket, ahogy azt mi szeretnénk? Ők örülnek-e nekünk? Legyünk örömére Istennek és szeretteinknek!