Szombat 2. hete, szombat – ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21
Nem feledkezünk-e meg arról, hogy a feltámadt Krisztus mindig velünk van?
Életünk legfontosabb feladata, hogy a Szentlélek által egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatunk Jézussal. Ha igazán szeretjük azokat az embereket, akiket Isten ránk bízott, akkor az is fontos, hogy a mi közreműködésünkkel nekik is egyre élőbb és személyesebb legyen a kapcsolatuk Jézussal.
A Jézussal való kapcsolatunk ápolásának két fő forrása van (a szentmise és a mindennapi személyes imádság). Ahhoz, hogy a szentmise valóban a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás lehessen, egyrészt találjuk meg az ige asztalán külön a számunkra készített táplálékot (hogy nekünk személyesen mit akar mondani Krisztus)! Ugyanígy személyesen találkozzunk Vele az Eucharisztia asztaláról magunkhoz vett Szentostyában is!
A mai szentleckében arról értesülünk, hogy az Egyháznak már a kezdeti időszakában nemcsak a külső ellenségekkel volt szükséges megküzdeni, hanem belső gondok is adódtak, amelyekből feszültségek támadtak. A nem zsidó származásúak úgy érezték, hogy özvegyeiket a mindennapi alamizsnaosztáskor a zsidó származásúak elhanyagolják.
Nehézségek mindig lesznek, de ne engedjük, hogy ezek ellenségeskedésbe menjenek át! Ezek olyan próbatételek, amikor kiderül, hogy Jézus jelenléte mennyire élő bennünk. Azok, akik Jézussal személyes kapcsolatban élnek, szeretettel mindent meg tudnak oldani.
Már előre készüljünk föl arra is, hogy a derűs és boldog időszakok után olykor mi is úgy érezhetjük, hogy életünk tengerén sötét viharba kerülünk, és az ellenszéllel szemben minden fáradozásunk eredménytelennek tűnhet. Ha megfeledkezünk Jézusról, akkor úgy járhatunk, mint azok a tanítványok, akik Jézus nélkül indultak útnak, és bár jól tudták, hogy vihar idején mi a teendő, megijedtek a vízen járó Jézustól. Pedig Ő feloldja félelmeinket és aggályainkat, lecsendesíti a szívünkben dúló viharokat. Vele békesség költözik szívünkbe, és révbe is érünk.
Egyszerre igaz, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, hogy segítsen nekünk küldetésünk teljesítésében, és az is igaz, hogy ahol Ő van, ott már partot is értünk. Mert Vele már az örökkévalóság kikötőjében vagyunk.
Amikor majd elérkezünk életünk legnagyobb megpróbáltatásához (földi életünk végéhez), akkor se feledkezzünk meg Jézusról! Legyen gondunk egymásra is! Imádságos szeretettel legyünk egymás mellett! Hívjunk szeretteinkhez papot, illetve mi magunk is előre kérjük meg hozzátartozóinkat, hogy hívjanak hozzánk is papot! Krisztus feltámadott Testével és a betegek kenetével megerősítve biztosan eljuthatunk a túlsó partra, ahol örök békében és boldogságban együtt lehetünk Jézussal, valamint egymással.