Húsvét 3. vasárnapja – Jn 21,1-19
Megtapasztaltuk-e már személyesen, hogy Krisztus feltámadt?
Húsvét óta keressük a választ arra, hogy miért nem ismerték fel a feltámadt Krisztust még a hozzá legközelebb állók sem.
Nagyon régi és általános tapasztalat, hogy Jézus felismerésének egyik komoly akadálya a bűnök miatti szorongás. Szent Ágoston szerint Isten jelenlétének egyik legbiztosabb jele, hogy eszünkbe jutnak bűneink. Vianney Szent János a hitükben kételkedőket először meggyóntatta, és sok esetben utána már nem volt hitkételyük.
A mai evangélium szerint még akkor sem ismerték fel a tanítványok Jézust, miután a parton állva „megszólította őket”. Csak amikor az ő szavára a bárka jobb oldalára vetették ki a hálót, és 153 halat fogtak. De „A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: »Ki vagy?« – hiszen tudták, hogy az Úr az”.
A feltámadása után Jézus egyszer sem tett megjegyzést a tanítványok viselkedésére. De elérkezett az idő annak jelzésére, hogy Jézus megbocsát. „Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: »… jobban szeretsz-e engem, mint ezek?«” Igenlő válasza után Jézus helyreállította azt az eredeti bizalmi kapcsolatot azzal, hogy rábízta nyájának juhait. De még kétszer újra feltette a kérdést. „Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?«”,és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!”
Ezzel Jézus kifejezte, hogy a háromszori tagadást háromszor is megbocsátotta, és ismételten megerősítette bizalmát Péterben. Ugyanakkor Péter tudatára ébredt, hogy az Úrnak tett egyetlen ígéretét sem képes a saját erejéből megtartani, és nem tudja hűségesen szeretni Jézust.
Mi is megtanulhatjuk, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy valaki elfelejti a múltat, vagy úgy tesz, mintha meg sem történt volna. A múltunkat és a múlt sebeit nem tudjuk meg nem történtté tenni. Része marad az életünknek. A megbocsátás elsősorban nem is a múltra vonatkozik, hanem a jelenre és a jövőre. Azt jelenti, hogy mindig újrakezdhetünk annak ellenére, ami megtörtént, és ami talán most is fáj. A szeretetünk erősebb a bűneinknél, amelyeket elkövetünk, és a szeretetből erőt merítve legyőzhetjük az akadályokat.
A megbocsátás a szeretet feltámadása, győzelme. Nem eltüntetni akarja a múltat, hanem átalakítani. Minden megbocsátott bűn annak a szeretetére fog emlékeztetni, aki a bűnünk miatt sem hagyott el, aki onnan is kivezetett, aki a bűnünk ellenére is irgalmas volt hozzánk.
Jézus végtelen tapintattal a régi szeretetkapcsolatba emeli vissza Pétert. Péterre bízza övéit. Péter pedig egy életen át hirdeti a tagadását, a keserves sírását és a Mester megbocsátását.
Minden attól függ, hogy valóban szeretjük-e Jézust. Ehhez azonban szükségünk van az ő segítségére. Ha szeretjük Őt, akkor iránta való szeretetünket úgy bizonyítjuk, hogy gondoskodunk azokról, akiket Jézus ránk bízott.