Évközi 19. hét, szombat – Mt 19,13-15
Igyekszünk-e (igyekeztünk-e) a gyermekeket Jézushoz vezetni?
Mi, akik idősebbek vagyunk, úgy gondolhatjuk, hogy a mai evangélium mondanivalója számunkra már nem időszerű. De azon mindenképp elgondolkodhatunk, hogy a múltban igyekeztünk-e a gyermekeket Jézushoz vezetni. Nem akadályoztuk-e őket esetleg abban, hogy Jézushoz jöjjenek? Mit tettünk azért, hogy fontosnak tartsák és szeressék a hittan órákat? Imádkoztunk-e velük együtt? A vasárnapi szentmiséken vajon közösen vettünk-e részt? Mertünk-e előttük beszélni vallásos élményeinkről? Szoktunk-e beszélgetni akár a vasárnapi szentmisén hallottakról?
Sok példát lehetne mondani az irodalomból, de akár saját tapasztalatainkból is arra vonatkozóan, hogy a szülők, valamint a nagyszülők igazi 
vallásossága milyen maradandó, halálig tartó mély nyomot hagyhat a gyermekekben.
Fekete István írta: “Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam! … És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt, és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez”.
Vajon nem bosszant-e minket a gyerekek viselkedése a szentmisén? A kisgyerekek állandóan beszélnek a szüleikhez, hogy tartsák velük a kapcsolatot, és akkor kezdődik az igazi elégedetlenkedés, ha nem kapnak megfelelő visszajelzést. Eszünkbe jut-e, hogy nekünk is ilyen állandó kapcsolatra van szükségünk a Mennyei Atyával?
30 évvel ezelőtt történt Szeged-Alsóvároson, hogy az egyik édesapa, aki nem járt a templomba, bosszankodott azon, hogy a fia alig várja, hogy a templomba mehessen. Egy alkalommal megkérdezte tőle, hogy: „Mi a csudát osztanak ott nektek, hogy annyira törtettek oda?” Megdöbbenésére a fia azt válaszolta: „Apa! Ott szeretnek minket!”
Mi a gyerekek benyomása rólunk? A gyermekek miből tudják meg, hogy szeretjük őket? Abból, hogy türelmesek vagyunk hozzájuk. Tudjuk-e akár tizenhétszer is ugyanolyan kedvességgel, szeretettel elmondani ugyanazt, mintha először mondanánk? Meg tudjuk-e ezt tenni, ha tizenhétszer van szükség ahhoz, hogy valamit végre megjegyezzenek? Ha pedig már hetvenszer hétszer is elmondtuk ugyanazt, nem kiabálunk-e rájuk, hogy: „már százszor megmondtuk”?
Az idősebb szülők, illetve nagyszülők a már felnőtt korú gyermekeiket se szidással, vagy korholással akarják tovább nevelni őket! Ezzel egyébként még senkit sem neveltek jobbá! Hanem inkább türelmes szeretetük jó példájával járjanak elő!