Évközi 24. hét, kedd – Lk 7,11-17
Mennyire eleven és hatékony bennünk az örök élet reménye?
A mai evangéliumi részletben a város kapujánál két menet találkozott. Az egyiket az élet adója vezette, a másik élén a halál haladt.
A rövid tudósításból megtudjuk, hogy kettős tragédia történt. A gyászoló asszonynak nemrég a férje halt meg. De maradt utána egy fia, az ő egyedüli vigasza, támasza, jogi védelmezője. Aztán ő is meghalt fiatalon. Az özvegy anyának immár nem maradt vigasza, senki sem tud rajta segíteni.
Lukács azt írja, hogy „az Úr meglátta” az özvegyet, és „megesett rajta a szíve”. Jézus tudta, hogy az özvegy fájdalmát a fia elvesztése miatti magára
maradottságának, illetve a kiszolgáltatottságának a tudata okozza. Ugyanakkor az Ő látása irgalommal párosult, amely nemcsak az érzelem síkján maradt. A gyászmenet résztvevőivel szemben Jézus nem csupán osztozott az özvegy fájdalmában, hanem arra is képes volt, hogy a tragikus helyzeten változtasson. Ezért szólhatott így az asszonyhoz, hogy: „Ne sírj!” A felszólítás egyben ígéret is volt. Egyedül így lehetett értelme, hiszen máskülönben egy jóérzésű ember aligha tilthatja meg egy szerencsétlen özvegy asszonynak azt, hogy halott fiát megsirassa.
Aztán Jézus: „odalépett a koporsóhoz, és megérintette”. Tudnivaló, hogy koporsó nem olyan zárt láda volt, mint amilyet ma használunk. A holttestet halotti leplekbe takarva hordágyon vitték a temetőbe. A levitikus előírások szerint Jézusnak ez a cselekedete kultikus tisztátalansággal járt együtt. Ugyanakkor Jézusnak ez a tette parancsolóan hatott a menetre. A tett után olyan szavak következtek, amelyek a halál birodalmában is hatékonynak bizonyulnak: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!”
Jézus, már földi életében is bizonyította, hogy Ő az élet forrása. Erősebb a halálnál, ezért Ő az egyedüli vigasztalás. Egyetlen mondatával orvosolta a kétszeresen is tragikus helyzetet (a korán elhunyt fiatalember visszanyerte életét, az egyedül maradt özvegy pedig visszakapta szeretett fiát, és életének támaszát). A tanúk felismerték, hogy: „Isten meglátogatta népét”.
Jézus ezzel a csodájával többet akart tenni, mint egyetlen özvegyasszonynak visszaadni a földi élet örömét. Minden embernek az örök élet vigasztalását és reményét akarta adni. Isten nem halálra teremtette az embert, hanem életre, méghozzá örök életre.
Az emberek két nagy menete a világ végéig halad előre (az egyik az Életbe vezet, a másik a Halálba). Mindnyájunk számára eljön a halál órája. Akkor meg fogjuk hallani Jézus szavát: „Kelj föl!”, és életre támadunk.
Ne feledjük, hogy számunkra ez a földi élet bevezetés az örök életre. Halálunk tehát nem tragédia, hanem a célunk elérése, az örök boldogság kezdete azok számára, akik Jézusban bíznak. Ez a remény legyen bennünk eleven, éltető! Ez lehet a mi igazi vigasztalásunk!