Évközi 6. hét, szombat – Jak 3,1-10; Mk 9,2-13
Milyen hatással van ránk a szentmiséken való részvétel?
Minden szentmise annak az élménynek a lehetőségét ajánlja fel nekünk, amelyben a Jézushoz legközelebb álló három tanítványnak volt része az Úr színeváltozásakor.
Jézus meg akarta erősíteni tanítványait abban, hogy a szenvedés után megdicsőülés vár Rá. A ragyogó fény, Mózes és Illés megjelenése, a felhő, valamint a Mennyei Atya hangja mind-mind ezt üzente a tanítványoknak.
„A hegyről lejövet Jézus megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül”. Ez a megfogalmazás viszont azt a parancsot is magában foglalta, hogy feltámadása után majd tegyenek tanúságot erről a látomásról.
Minden szentmisén jelen vannak a próféták, valamint az apostolok a szentírási részek által. A Mennyei Atya pedig minket is hív, hogy hallgassuk az ő szeretett Fiát. A szentmisén megtörténik Krisztus áldozata, sőt, az ő színeváltozása is, amikor a kenyér és a bor színei alatt jelen lesz föltámadott testével.
Érintse meg a szívünket, hogy a Mennyei Atya úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta nekünk! Aztán azt is ismerjük fel, hogy számunkra már eljött annak az ideje, hogy „mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20).
Miről szoktunk beszélgetni egymás között, miután részt vettünk a szentmisén?
Erősítsük meg egymásban azt a meggyőződést, hogy Krisztus keresztje az Isten irántunk való szeretetének a jele! Az pedig, ahogyan mi vállaljuk a keresztet, a mi Isten iránti hitünknek és szeretetünknek, ugyanakkor egymás iránti szeretetünknek a bizonyítéka.
Ne feledjük, hogy életünk végső célja a boldog örök élet elnyerése! De a feltámadás dicsőségében való részesedésnek az az ára, hogy készségesen vállaljuk a keresztet. Sőt, ezért érdemes, és ezért lehet a szenvedést szeretettel vállalni. Jézus is azért vállalta a keresztet, hogy mi üdvözülhessünk.
Hogy mennyire vesszük komolyan az üdvösség örömhírét, és mennyire köteleztük el magunkat Jézus mellett, annak egyik mércéje az, hogy mennyire merjük megvallani Krisztusba, illetve az örök életbe vetett hitünket a világ előtt. De ennek a bátor (ugyanakkor nem hivalkodó) megvallásához arra van szükség, hogy szilárd meggyőződéssé váljék bennünk annak a tudata, hogy a kereszt vállalására saját üdvösségünk elnyerése érdekében van szükség. Krisztus nem lehet a miénk a kereszt nélkül. Ugyanakkor az is fontos, hogy a kereszt se legyen Krisztus nélkül!