Szombat Húsvét hetében – ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15
Mi az alapja Krisztus feltámadásába vetett hitünknek?
Korunk bibliakutatói gyakorlatilag egyöntetűen úgy vélik, hogy a ma felolvasott evangéliumi részletet már nem Márk evangélista írta, hanem az első, valamint a második század keresztényei tették hozzá. Ők úgy szerették volna, ha Márk így fejezte volna be az evangéliumát. Furcsának találhatták ugyanis Márk evangéliumának befejezését. Mert miután az angyalok közölték az asszonyokkal Jézus feltámadásának örömhírét, aztán üzentek velük a tanítványoknak. Azonban a 8. vers arról szól, hogy az asszonyok „Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről” (Mk 16,8). Ezt a befejezést az első, illetve a második század keresztényei nem tudták igazán elfogadni.
De ha nem Márk írta ezeket a sorokat, amelyeket ma hallottunk, akkor ennek tudatában az is joggal megkérdőjelezhető, hogy Jézus a „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket”. Ezt Jézus megtette a három év alatt, de feltámadása után egészen másképp, sokkal tapintatosabban viselkedett velük szemben. Ő jól tudta, hogy az apostoloknak időre volt szükségük ahhoz, hogy az ő föltámadását elfogadják.
Bármilyen valakibe vetett hit azt kívánja tőlünk, hogy bízzunk az általunk tisztelt személyben és az általa mondottakban. A bizalom feltételezi jóindulatunkat, amely igazmondónak tartja a másikat. Mégis, amikor az asszonyok továbbították az angyalok üzenetét, a tanítványok (köztük az emmauszi két tanítvány is) nem hitték el Jézus feltámadását. Egyedül a Jézussal való találkozáskor ébredt bennük hit. Ugyanígy volt ezzel Tamás apostol is. Ez is bizonyítja, hogy az emberi tanúságtétel ugyan segíthet a hit útján, de ennél jelentősebb a személyes találkozás a Feltámadottal.
Így érthető az is, hogy bár Jézus feltámadása, illetve az utána következő jelek (főleg Péter és János gyógyítása) elégséges bizonyítékokat szolgáltattak a főtanács számára, ők az előítéletükből, valamint hatalmi vágyukból kiindulva mégis mindent visszautasítottak. Óriási hitre, ugyanakkor komoly bűnbánatra lett volna szükség ahhoz, hogy súlyos tévedésüket beismerjék, továbbá elfogadják, hogy Jézus feltámadt.
Sok külső bizonyítékunk lehet Jézus feltámadásáról. De minket is igazán a személyes tapasztalatunk győz meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadt. Ezt különösen a szentgyónásaink után érezhetjük. Ha sikerül megszabadulnunk a negatív indulatoktól, illetve a főbűnöktől, ezt követően lehet személyes tapasztalatunk arról, hogy a feltámadt Krisztus velünk van, bennünk él.