Évközi 21. hét, hétfő – Mt 23,13-22
Nem vagyunk-e képmutató, álszent farizeusok?
Mindnyájunkat megkísért a farizeusi magatartás. Sajnos, a képmutató lelkületet másokban könnyebben felismerjük, mint önmagunkban. Árulkodó jel, hogy a képmutató embert bosszantja, sőt felháborodást vált ki belőle, ha ezzel gyanúsítják.
Ma általában azt az embert nevezzük szerepjátszó, képmutató, álszent farizeusnak, aki számára nem az Isten véleménye a fontos, hanem az emberek előtt szeretné vallásosnak mutatni magát. Belső ürességét külsőségekkel, ájtatossági gyakorlatokkal kendőzi. Azon fáradozik, hogy eljátssza a különféle jó tulajdonságokkal rendelkező hívő szerepét, nem pedig azon, hogy valóban ilyenné váljon.
Azért kelt rossz érzéseket bennünk az ilyen ember magatartása, mert érezzük, hogy nem őszinte (még önmagához sem), hanem megjátssza magát. Másmilyennek akar látszani, mint amilyen valójában. Személyiségének fejlődésében megrekedt a szerepjátszás szintjén. Hiányzik belőle a természetesség, a nyugalom, a türelem, az öröm, valamint a béke.
Mindez ráadásul még nagy gőggel, fennhéjázással is párosulhat. Könnyen megítél másokat, továbbá szeret azzal foglalkozni, hogy a másik szeméből kivegye a szálkát. Mások magatartását rosszra magyarázza, másokban rosszindulatot tételez fel, mások hibái miatt felháborodik. Ugyanakkor magát jónak tünteti fel. Szeretné elhitetni, hogy a saját önző, erőszakos, olykor még békétlenkedő, sőt gyűlölködő magatartása mögött is a jóakarat, valamint az igazság és a szeretet szolgálata van.
Az általánosan kötelezőnél több rendkívüli vallásos gyakorlatát is azért vállalja, hogy emiatt becsüljék őt az emberek. Többet böjtöl, többet imádkozik, több feladatot, sőt rendkívüli anyagi áldozatokat is vállal, csak hogy a többieknél kiválóbbnak tartsák őt. Tele van sérelmekkel, sértődésekkel, hogyha ez nem valósul meg. Olykor pedig kibúvót keres a vállalt kötelezettségek alól. Kihasználja a kínálkozó lehetőségeket, amikor valamilyen előnyre lehet szert tenni. Erről szól az evangéliumban a harmadik jaj.
Törekedjünk arra, hogy tegyük a jót, de nem a teljesítményére büszke ember görcsös akarásával, valamint ne külsőségesen, hanem belülről vezérelve, természetes könnyedséggel, szeretettel, mindig Istenre figyelve! Legyünk figyelmesek, készségesek az egymás iránti szeretetben! Legyünk türelmesek, illetve békések a zaklatások, a nehéz körülmények között is! Akkor se lankadjunk, ha nem dicsérnek meg!
És ami a legfontosabb, hogy ne csak a tetteinket vállaljuk, hanem a gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat, sőt gyarlóságainkat, sőt a bűneinket is! Úgy vállaljuk mindezt, ahogy vannak, valamint ahogy majd az utolsó ítéletkor is nyilvánvalóvá lesznek! Ha ezt tesszük, akkor ez a bizonyítéka annak, hogy valószínűleg nem vagyunk szerepjátszó (képmutató), álszent farizeusok.