Évközi 29. hét, szombat – Lk 13,1-9
Mi jut eszünkbe a balesetekről és a szerencsétlenségekről?
A baleseteket és a szerencsétlenségeket úgy is lehet értelmezni, mint figyelmeztetéseket, vagy esetleg tévesen azt gondolhatjuk, hogy bűneinkért már itt a földön is büntet az Isten. Ezért szoktunk ilyeneket hallani (esetleg mondani), hogy: „Megbüntette őt az Isten!” vagy „Elérte őt Isten büntetése!” Pedig Isten nem egy bosszúálló, büntető hatalom, hanem a minket szerető Atyánk! Nem Ő büntet, hanem a bűn hordja magában természeténél fogva a szükségszerű ok-okozati következményét. Találóan fogalmazza meg ezt Dosztojevszkij regényének a címe: „Bűn és bűnhődés.”
Földi életünk nem a jutalmazásnak, és még kevésbé a büntetésnek az ideje. A számadás fenn van tartva a túlvilágra. Az Isten nemcsak nem akar büntetni, hanem a bűnbánat lehetőségével, és ennek nyomán 
bűneink megbocsátásával meg akar szabadítani minket bűneinktől. Sőt meg akar szabadítani bűneinknek az önmagukban hordott szükségszerű következményétől is.
Isten „hosszan tűrő és nagy irgalmú” (Zs 103,8), ad nekünk időt a megtérésre. De nem szabad visszaélnünk Isten türelmével és irgalmasságával, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát (vö. Mt 25,13), amikor számadásra szólít minket. Igaz a mondás: „Sok fiatal meghal addig, míg egy öreg!”
A minket ért szerencsétlenségek és balesetek, ha életben maradtunk, legyenek számunkra figyelmeztetések a megtérésre! A példabeszédbeli terméketlen fügefának a vincellér kérésére, aki nyilvánvalóan Krisztus, a gazda hagy időt, hogy a fa gyümölcsöt hozzon. Isten időt ad nekünk is, hogy fölismerjük az ő türelmes szeretetét, és teremjük a megtérés és bűnbánat gyümölcseit (vö. Mt,3,8). A terméketlen fügefa mi vagyunk. Egyszer lejár az időnk. Számunkra a jelen idő a végső idő. Döntésre szánt időszakban élünk. Mostani döntésünktől függ a jövőnk: az örök üdvösség vagy az örök kárhozat. A sorsunk még a mi kezünkben van. Megkapjuk a bűnbocsánat szentségének és az Oltáriszentségnek a kegyelmeit. Vagy fölismerjük és megragadjuk a lehetőségeinket, vagy elveszünk. Kétszer is elhangzik a mai evangéliumi részletben: „De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan”. Az utolsó ítéleten elhangzó kérdések nem a bűneinket firtatják majd, hanem azt, hogy vajon megbántuk-e azokat, és megtértünk-e. A jó cselekedeteinket, a szeretetszolgálatainkat fogják számon kérni tőlünk.
Nyilvánvaló lesz, hogy milyen bűnöket követtünk el és milyen jó cselekedetek megtételét mulasztottuk el, de az is, hogy milyen bűnbánatot tartottunk. Az is kiderül, hogyan igyekeztünk bűneinket jóvátenni. Meg fogják tudni a hozzátartozóink azt is, hogy mennyire szerettük őket. Elérkezett számunkra a megtérés, a megújulás ideje. Még van remény! Ne éljünk vissza Isten türelmével! Jól használjuk fel a még rendelkezésünkre álló időt! Bővelkedjünk jó tettekben (vö. 2Kor 9,8)!