Évközi 9. hét, szombat – Mk 12,38-44
Nagylelkűek vagyunk-e?
Márk evangéliumában ez volt Jézus utolsó tartózkodása a jeruzsálemi templomban. Miután elmondta figyelmeztetését, hogy semmit nem szabad hiú dicsőségvágyból, önzésből, haszonlesésből, az emberek tetszését és csodálatát keresve tenni, hanem az Isten tetszését kell keresni, több mondanivalója nem volt. Elnézelődött. De nem a templom építményének rendkívüli szépségeiben gyönyörködött. Tudta ugyanis, hogy alig 4 évtized múlva a templomból kő kövön nem marad.
Miközben arra készült, hogy áldozatul adja magát az emberek üdvösségéért, az emberek lelkületét figyelte, amely leginkább az emberek adakozási módjában nyilvánult meg. A gazdag írástudók nagy adományaikat a feleslegükből adták. Ez semmiféle áldozatot nem jelentett számukra. Aztán Jézus a tekintélyes írástudókról a szegény özvegyasszonyra irányítja a mi figyelmünket is.
A gazdagoktól eltérően ez az özvegy, aki szegénységében maga is támaszra szorult, mindenét Istennek adta, hiszen az a perselybe dobott két fillér a teljes vagyona volt. Ezzel kifejezte Istenbe vetett feltétlen bizalmát (életét teljesen Isten kezébe helyezte).
Jézus arra figyelmeztet minket, hogy ne az emberek elismerését keressük, hanem Isten igazi tiszteletére és szeretetére törekedjünk, valamint bízzunk az ő gondviselő szeretetében.
Számíthatunk arra, hogy Jézus minket is (most és majd halálunk után is) azzal a tekintettel és mércével néz, mint egykor a szegény özvegyasszonyt. Hiszen ismeri életünket, szorongásainkat, amikor úgy érezzük, hogy olyan elvárásokat támasztanak velünk szemben, amelyeket nem tudunk teljesíteni (amikor adnunk kéne valamit, de úgy érezzük, hogy szegények vagyunk).
Ne nyugtalankodjunk, mert Jézus nem a teljesítményeink nagyságát, hanem szándékaink tisztaságát nézi. Számára nem az adományainknak önmagában vett értéke a fontos, hanem az a lelkület, ahogyan adjuk. Az embereknek adott ajándékaink és szolgálataink nem attól lesznek igazán értékesek, hogy sok pénzbe, vagy sok fáradtságba kerülnek, hanem hogy milyen figyelmes szeretettel adjuk. Ugyanez érvényes az Istennek adott ajándékainkra is.
Előbb-utóbb a mi testünk temploma is leomlik, mint ahogy Krisztus után néhány évtizeddel a jeruzsálemi templomot is lerombolták. Lehet, hogy nem tudunk nagy eredményeket felmutatni életünkben. De ha a mennyei Atya akaratának teljesítésében megteszünk mindent, amire a magunk erejéből képesek vagyunk, és ha a mi kőből épült templomainkba a szentmisére mindig Krisztus áldozatához méltó adományokat hozunk, és főleg, ha testünk templomában olyan kincseket gyűjtünk, amelyek megmaradnak az örök életre, akkor nekünk is Jézus elismerésében lesz részünk.
És végül, ami nagyon fontos, hogy bízzunk Isten gondviselésében, az ő irgalmas szeretetében! Biztosak lehetünk abban, hogy az Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni!