Évközi 17. hét, szerda – Mt 13,44-46
Hajlandók vagyunk-e mindent odaadni az üdvösségünkért?
A ma hallott két példabeszéd üzenete, hogy Isten országa olyan, mint az értékes kincs és az igazgyöngy, amelyek felülmúlják minden várakozásunkat, és amelyek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága.
A földbe rejtett kincset a szorgalmas ember találja meg, akit nem riaszt vissza a kincset rejtő föld állapota. Ő fölszántja, megműveli, ezért megtalálja a kincset.
A példabeszéd az okosságot és a leleményes elszántságot dicséri. A földműves mindenét eladja, még a födelet is a feje fölül, a váltás ruháját, stb. A környezete bolondnak nézheti, ő azonban örül (és ez az öröm is nagyon jelentős!), mert tudja, hogy jó üzletet kötött.
Az értékes igazgyöngynek csak a kereskedő ismeri értékét, és ha rátalál, ő is mindenét eladja, hogy megvehesse a gyöngyöt. Ő is jó üzletet kötött.
A kincsre csak az talál rá, aki műveli a földet, ami tulajdonjogilag nem is az övé. A földbe rejtett kincset teljesen véletlenül megtalálni nem lehet. Figyelmetlenül bandukolva soha nem botlunk bele. A földbe van az rejtve, amit ásni, művelni kell. Lehet, hogy nem is a kincset keressük, lehet, hogy nem is a megtalálásáért ásunk, de ásni kell, hogy fellelhessük.
Ugyanígy van ez a gyönggyel is. A legtöbbet érő gyöngyöt csak az leli meg, aki szakértője a gyöngyöknek. Véletlenül abba sem lehet belebotlani. És csak úgy lehet a miénk, ha mindenünket odaadjuk érte.
A kincsünk a mi földi életünk szántóföldjében van elrejtve, vagyis mindennapjaink, körülményeink, kapcsolataink szövetében, ott, ahol élünk és dolgozunk. Életünkben az a legfontosabb, hogy Isten akarata szerint igazságban és szeretetben teljesítsük küldetésünket. Így igazi kincseket gyűjtünk, a testvéri szeretet megmaradó tetteit. Az igazságos és irgalmas Bíró, a feltámadt Krisztus aszerint állít majd bennünket jobbjára vagy baljára, hogy mit tettünk egynek a legkisebb testvérei közül, akikkel azonosította magát.
A két példabeszéd legfontosabb mondanivalója, hogy Isten országának értékét először föl kell ismernünk, mert az nem földi és nem mindennapi érték. Csak az ismeri föl, az tudja értékelni, és csak az tud áldozatot hozni érte, aki az örök élet távlatában gondolkodik.
Készek vagyunk-e minden áldozatot meghozni, és mindent odaadni az örök üdvösségünkért, mert tudjuk, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit kapunk érte? Mire való az, amit mindenünknek mondunk? Csak arra, hogy odaadjuk valamiért, ami megéri, hogy mindent odaadjunk érte. Egyetlen ilyen van, az örök üdvösségünk.
Ha fölismertük az Isten országának értékét, vagyis azt, hogy nélküle értéktelen és hiábavaló a világon minden, és ha képesek vagyunk odaadni mindenünket, hogy ennek a kincsnek a birtokába jussunk, mert a kincs valójában maga az Isten, csak akkor tölt el minket annak öröme, hogy megkötöttük életünk nagy üzletét.