Advent 3. hete, hétfő – Szám 24,2-7.15-17a; Mt 21,23-27
Tudjuk-e, hogy milyen akadályai vannak bennünk az Úr befogadásának, és hozzátartozóink elfogadásának, akiket Isten nekünk ajándékozott?
A mai evangéliumban a farizeusok „Nem tudjuk” válasza valójában kibúvó a válaszadás alól. Olyan langyos magatartást tükröz, amely mögött nem az igazság megismerése és elfogadása utáni vágy húzódik meg, hanem a közöny, amellyel az illető elhatárolódik. Nem keres, nem állít, nem tagad, nem kötelezi el magát, nem vállal felelősséget. Tartózkodik, jóllehet tudja a helyes választ, azonban nem akarja azt vállalni.
Amikor az Isten befogadásának akadályait kutatjuk magunkban, akkor merjünk szembenézni azzal, hogy mi akadályoz meg minket Isten szeretetének az elfogadásában!
Vajon képesek vagyunk-e arra az emberfelettinek tűnő nagy tettre, hogy szétválasszuk magunkban a jót és a rosszat? Képesek vagyunk-e múltunk felülbírálására? Bánjuk-e, hogy a múltban rosszul viselkedtünk vagy rosszul döntöttünk? Igyekszünk-e elhordani saját gőgünk nagy hegyét, és aztán vállaljuk-e, hogy lemenjünk a megszégyenülés völgyébe, azzal a tudattal, hogy másmilyenek is lehettünk volna?
Hiszünk-e Isten irgalmas szeretetében, hogy a megszégyenülés völgyéből felemelkedhessünk? „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,16). Csak a szeretetből fakadó bűnbánat tesz minket alkalmassá arra, hogy bűnös vágyainktól megszabaduljunk! Vajon elvégeztük-e már az adventi szentgyónásunkat? És folytatjuk-e napról napra a megkezdett munkát, Isten szeretetébe vetett hittel, amely hegyeket mozgat?
Isten belépett a világba, annak ellenére is, hogy hajléktalanként született, mert övéi nem fogadták be. Sőt, az emberiség nagyobb része még ma sem fogadja be. Sajnos, sok ember számára az idén sem lesz a karácsony az az ünnep, amit jelent.
Tegnap, az „öröm vasárnapján” szembenéztünk-e azzal, hogy mennyire tölti be életünket az öröm?
Tudunk-e örülni annak a helyünknek, ahová Isten állított minket, és annak a feladatnak és szerepnek, amelyet nekünk szánt? Tudunk-e örülni azoknak az embereknek, akikkel együtt élünk, és különösen annak, hogy az ő számukra is készíthetjük az Úr útját? Tudjuk-e, hogy az Úr útja az öröm útja, amelyet először magunkban szükséges megépíteni?
Az a felszólítás, hogy „Imádkozzatok szüntelenül” (1Tessz 5,17), nem csupán imák mondását jelenti, Istennek címezve személytelenül, hanem a három isteni Személlyel való kapcsolattartást. Együttműködünk-e a Szentlélekkel?
Igazán szeretjük-e azokat, akikkel együtt élünk? Óhajtjuk-e, hogy velük együtt az Istenhez tartozzunk? Fogadjuk el azokat, akiket Isten nekünk ajándékozott, és tegyünk meg mindent azért, hogy együtt lehessünk szeretteinkkel és Istennel az örök életben is!