Évközi 7. hét, szerda – Jak 4,13b-17; Mk 9,38-40.
Nem vagyunk-e irigyek vagy türelmetlenek másokkal szemben? Igyekszünk-e tudatosan tenni a jót?
Egyesek szerint az apostolok az irigység miatt tiltották meg a Jézus nevében végzett ördögűzést annak az embernek, aki nem csatlakozott hozzájuk.
Az irigység nem más, mint hajlandóság a mások javán (sőt, mások erényén!) való elszomorodásra, amennyiben azt úgy fogjuk fel, mint a magunk fölényének csorbulását. Az irigység karöltve jár együtt a kevélységgel, amely nem tűr sem vetélytársat, sem magánál különbet. Ezért az irigy embert szomorúság tölti el, ha látja, hogy a másiknak sikerül valami. Az ilyen embernek még az is rosszul esik, ha mást dicsérnek, és ilyenkor igyekszik leszállítani a másik dicséretének az értékét.
Megdöbbentő megfigyelés, hogy az irigység azokat is megkörnyékezi, akik szenteknek képzelik magukat. Tanulságos, hogy amikor a csíksomlyói betlehemes játékokban az ördögök különböző rontásokat szórnak az emberekre, hogy megakadályozzák a megszületett Krisztus befogadását, többek között azt mondják, hogy: „az irigység lelke szálljon a szentekre!”
Érdemes megjegyezni a mai szentlecke utolsó mondatát: „Aki… tudna jót tenni, és nem teszi, az vétkezik”. Egyesek véleménye szerint a jó tudatos elmulasztásával elkövetett bűnök jobban terhelik életünk mérlegét, mint a cselekedetekkel elkövetett, tudatos bűnök. Pedig hogy melyik oldalra kerülünk az örök életben, ez attól függ, hogy földi életünkben tudatosan tettük-e a jót. A hívő ember teszi a jót, de nem a teljesítményekre büszke ember görcsös akarásával, hanem könnyedséggel, szinte önfeledten, mindig a jó Istenre figyelve.
Tehát jótetteinket nem véletlenül, alkalomszerűen tesszük, hanem tudatosan. Az üdvösséget Isten irgalmas szeretetéből kapjuk ajándékba, és nem érdemeinkért. De az Istenre való hagyatkozás mellett a magunk igyekezetére is szükség van, a tervezéstől kezdve egészen a megvalósításig.
Ha hiszünk az örök életben, akkor az örökkévalóság fényében (latinul: sub specie aeternitatis), az örökkévalóság hitében tesszük. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy földi életünk „A párához hasonlít, amely rövid ideig látszik, azután elenyészik”. Másrészt viszont a földi élet romlandósága nem bénít meg minket. Sőt, az örökkévalóság ténye cselekvésre ösztönöz.
Minden kínálkozó alkalmat ragadjunk meg, hogy jót tegyünk, anélkül hogy ezekkel dicsekednénk, hiszen ez a feladatunk! Mert ha a jót saját hibánkból elmulasztjuk, bűnt követünk el.
Kérjük a Szentlelket, hogy segítsen kialakítani magunkban Krisztus lelkületét (az ő szemléletmódját és magatartását), hogy úgy járjunk-keljünk a világban, ahogyan Ő körüljárt és jót tett (vö. ApCsel 10,38). Tegyük a jót „amíg nappal van” (Jn 9,4), hogy amikor itt a földön elsötétül szemünk világa, részünk lehessen az örök világosságban.