Húsvét 7. hete, szombat – Jn 21,20-25
Teljesítjük-e Jézus hívását, hogy: „kövess engem”?
A tegnapi evangéliumi részletben Jézus előre jelezte, hogy Péter apostol szenvedéssel és kereszthalállal fogja megdicsőíteni Istent. A mai evangélium pedig János apostol sorsáról szól, akiről a tanítványok körében elterjedt az a vélemény, hogy nem fog meghalni. A mai szöveg ezt a téves elképzelést hivatott megmagyarázni, pontosan idézve Jézus korábbi szavait.
Péternek az lesz az útja, hogy őt is keresztre fogják feszíteni. János viszont többször is csodásan megmenekült a haláltól. Ő hosszú életet kapott, hogy még a harmadik nemzedék előtt is Krisztus tanúja lehessen.
Urunk mennybemenetelének ünnepén világosan megfogalmaztuk, hogy mindegyikünknek az a feladata, hogy ISTEN IRGALMAS SZERETETÉRŐL tegyen tanúságot a maga életével. Ez volt Jézus küldetésének lényege, és ez a miénk is. Bármilyen nagy mulasztásaink, bűneink, esetleg Krisztus-tagadásaink is lehetnek (akár ismételten is, mint Péternek), de ha idejében bűnbánatot tartunk, annál jobban tudunk tanúságot tenni Isten megbocsátó, irgalmas szeretetéről. Az a fontos, hogy elfogadjuk Isten irgalmas szeretetét, ezt adjuk tovább, és az ebből fakadó örömről tegyünk tanúságot.
Egész életünk folyamán újra és újra mindegyikünkhöz ismételten szól Jézus, hogy: „kövess engem”. Akik Hozzá tartoznak, azok ismerik az ő hangját, és követik Őt.
Aztán egyszer elhangzik majd az az utolsó hívás is, amelyet nem vehet hallatlanra senki. Remélhetőleg úgy fogjuk hallani ezt a hívást, hogy: gyere haza! Hogy ez mikor lesz, azt nem tudjuk. De biztos, hogy eljön az idő, amikor többé már nem törődhetünk másokkal, és mások sem tudnak törődni velünk. És az is biztos, hogy ha mindig követtük Krisztust, akkor nem szükséges tartanunk attól, hogy erőt fog venni rajtunk a halálfélelem, mert biztosak lehetünk abban, hogy Isten irgalmas szeretettel vár minket haza.
Az a legfontosabb, hogy mindig kövessük Krisztust. Ő mindig vár ránk, sőt mindig velünk van itt a földön, és velünk lesz a mennyben is.