Október 3-án Assisi Szent Ferenc ünnepét előkészítő 3. elmélkedés Mt 11,25-30
Hisszük-e, hogy Isten szeret minket, és igyekszünk-e viszonozni?
Szombat este Kázmér atya már említette, hogy Ferenc egész életprogramja: „Élni az evangéliumot!” Az egészet, részleteiben, mindennap.
Minden mozgalom arra törekszik, hogy a kitűzött céljukat életté váltsák. A ferences életprogram minden keresztény életprogramja lehetne. Ha ez megvalósulna, akkor a ferencesség megszűnhetne, mert akkor már mindenki ferencessé válna.
A mai evangéliumi részletben azt hallottuk, hogy Isten a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki magát.
A kicsik ismerik meg Istent, mert ők nem önteltek, nem követelődzők a szeretet bizonyítékait illetően. Nem írják elő Istennek, hogyan szeresse őket, hanem észreveszik Isten tékozlóan túláradó szeretetét mindenben. Még az élettelen teremtményekben is felfedezik Őt, ahogyan Assisi Ferenc is megtapasztalta minden teremtményben, amit a Naphimnuszban meg is énekelt.
Ferenc megértette és mélyen átélte azt is, hogy milyen boldogító, valóban örömhír, igazi evangélium az, amit Krisztus úgy fogalmazott meg, hogy Ő azért jött, hogy kinyilatkoztassa Isten nevét. Ugyanis Ő egy olyan Atya, aki úgy szeret minket, mint gyermekeit. Az utolsó vacsorán a főpapi imájában mondta: „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek” (Jn 17,6).
Ferenc megértette és mélyen átélte ennek következményét is, hogy ha mi Isten gyermekei vagyunk, akkor ezzel egymásnak testvérei is.
De mindezek fölött Ferenc számára a legnagyobb és legmeghatározóbb tény a megtestesülés, valamint a megváltás (Jézus születése, illetve kereszthalála). A szentmisében a megtestesülésnek, valamint a megváltásnak egyszerre történő megvalósulását látta, illetve tapasztalta meg. Előttünk jelenik meg „hitünk szent titka”, hitünk lényege, amelyről szent János írta: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4, 16.)
Lukács evangéliumában mondja Jézus, hogy „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) Milyen hitre gondol? Az Isten irgalmas szeretetébe vetett hitre.
Vasárnap este Pál atya hangsúlyozta, hogy a vallásosság ne degradálódjon csupán a bűn és a nem bűn problémájára. „Isten Fia nem azért jött a világra, hogy hordozhatatlan, elviselhetetlen terheket rakjon a vállunkra, hanem hogy elvegye bűneink terhét. Nem is azért jött, hogy a bűneinkre figyelmeztessen, hanem… istenfiúi méltóságunkra.”
Igyekezzünk egyre jobban szeretni az Istent, mindenkinél, illetve mindennél jobban, minden képességünkkel, minden erőnkből, az Isten szeretete miatt pedig minden embert is. Ferenc megfogalmazásában ez azt jelenti, hogy állandóan Isten imádásában, és ebből következőleg az emberek üdvösségének szolgálatában élünk.
Szent Ferenctől megtanulhatjuk, hogy értelmünk hódolata az Evangélium elfogadását jelenti, akaratunk hódolata pedig Isten akaratának teljesítését (azt, hogy minden ember üdvözüljön). Ehhez Isten igényli a mi közreműködésünket. Érzelmünk hódolata pedig, hogy igyekszünk egyre jobban szeretni Őt.
Az érzelem hódolatának ellenőrzéséhez lelki tükörként használhatjuk Szent Ferencnek azt az imáját, amelyet ő egy cédulára a saját kezével írt le, miután részesült Krisztus sebeiben. Ennek a lapnak a hátulján Leó testvér szintén a saját írásával tanúsítja, hogy ezt az imát Ferenc hálából mondta el mindazért a jóért, amit az Isten művelt vele. Ezzel az imával tesztelhetjük, hogy vajon mi vállaljuk-e, hogy érzelmeinkkel is hódoljunk Istennek. Mert ha azonosulni tudunk ezzel az imával, vagyis ha úgy tudjuk teljes szívünkből elmondani, mintha a sajátunk lenne, akkor mi is mindennél jobban szeretjük az Istent.
(Cím: a Fölséges Isten dicsérete – FID)
„Szent vagy, egyetlen Úristen, ki csodákat művelsz.
Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy, te vagy a mindenható király,
Szentséges Atya, ég és föld királya.
Hármas és egy Úr vagy, istenek Istene,
te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó,
az Úr, az élő és igaz Isten.
Te vagy a szerelem, a szeretet,
te vagy a bölcsesség,
te vagy az alázat,
te vagy a türelem,
te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy a biztonság,
te vagy a megnyugvás,
te vagy az öröm,
te vagy reményünk és vigasságunk,
te vagy az igazságosság,
te vagy a mértékletesség,
te vagy a minket egészen betöltő gazdagság.
Te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy védelmezőnk, őrállónk és oltalmazónk,
te vagy az erősség,
te vagy az enyhülés.
Te vagy a reményünk,
te vagy a hitünk,
te vagy a szeretetünk,
te vagy minden édességünk,
te vagy a mi örök életünk:
nagy és csodálatos Úr,
mindenható Isten,
irgalmas Üdvözítő.”
Jézus a mai evangéliumban azokat hívja, akik elfáradtak az élet terheinek hordozásában. Ő a szeretetével üdít fel minket. Hallgassunk Ferencre, aki élete utolsó éveiben egyre gyakrabban mondta: „Kezdjük el már igazán szeretni az Istent!” Mert „a tökéletes boldogság abban áll, hogy az áldott Jézus szenvedéseire gondolva Krisztus szeretetéért minden bajt, igazságtalanságot és gyalázatot készséggel elviselünk” (Fioretti), sőt szeretettel vállalunk.
Csak az a kérdés, hogy megvan-e bennünk a hit Isten szeretetében? Ez tölti-e be az életünket? Vagy még mindig kételkedünk? Még mindig késedelmesek vagyunk a szeretetre? Szükségünk van-e még újabb bizonyítékokra? Egy síró Ferencet ábrázoló kép alatt olvasható sírásának oka: „Mert nem szeretik a szeretetet”. Legyen elegendő, amit kaptunk! Ez pedig gyújtsa lángra szívünket!
Kövessük a Naphimnusz utolsó versszakának felszólítását: „Dicsérjétek az Urat, és áldjátok, és mondjatok hálát neki, és nagy alázatosan szolgáljátok!”