Nagyböjt 5. hete, kedd – Jn 8,21-30
Tudjuk-e úgy fogadni a szenvedéseket, a keresztet, mint hitünk és szeretetünk bizonyításának a lehetőségeit?
Isten örömre, boldogságra teremtett minket. Ennek ellenére életünkben sok a megpróbáltatás, a szenvedés.
Az első reakciónk ilyenkor lehet a panaszkodás, a kesergés, esetleg hibáztathatunk, vagy okolhatunk másokat a szenvedéseink miatt. De ha megállnánk egy kicsit, akkor elgondolkodhatnánk azon, hogy mi lehet a minket ért szenvedések oka, illetve értelme.
Ha lelkiismeretünk valamivel vádol minket, akkor arra is gondolhatunk, hogy talán ez által szeretné Isten felhívni a figyelmünket valamire.
Amikor a zsidókat a pusztában megtámadták és megtizedelték a mérges kígyók, arra gondoltak, hogy hitetlenségükért, lázadásukért büntette meg őket az Isten. Úgy gondolták, hogy megérdemlik a csapásokat, mert nem értékelték a rabságból való kiszabadításukat, Isten gondviselésének nagy jeleit (köztük a mannát sem).
Vajon mi megfelelően értékeljük-e Isten jótéteményeit? Tudjuk-e értékelni a megkötözöttségeinktől való szabadításunkat, az Oltáriszentséget, az örök életet,… stb.? Hálásak tudunk-e lenni azért, hogy vagyunk, hogy élünk?
A szenvedések alkalmat adhatnak a hitünk és a szeretetünk kimutatására. Jézust nem büntetni akarta az Atya, hanem a nagyobb szeretet bizonyítására adott lehetőséget Neki. Maga Jézus mondta, hogy: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). A mai evangéliumban pedig azt hallottuk Jézustól, hogy: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok”.
Jézus kereszthalálában, vagyis az ő fölemeltetésében lesz igazán nyilvánvaló az ő valódi kiléte. Jézus azzal vonz magához mindenkit, hogy kereszthalálával, illetve föltámadásával kifejezte, hogy mennyire szeret minket az Isten. János így fogalmazott: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16).
Amikor Fülöp azt kérte Jézustól, hogy „mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14,8), Ő azt válaszolta neki, hogy: „aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Jézus a kereszten volt az Atya legtökéletesebb képe-mása. Küldetését tökéletesen teljesítette. Erre utalt Jézus a kereszten utolsó szavával: „beteljesedett” (Jn 19,30).
Ha szenvedéseink közben elfog a kétely, hogy vajon szeret-e minket az Isten, akkor nézzünk fel a keresztfára, a rajta függő Megváltóra, aki irántunk való túláradó szeretetéből szenvedett és meghalt értünk! Ismerjük fel a nagy lehetőséget, hogy testünkben kiegészíthetjük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből szeretteinknek a javára (vö. Kol 1,24)!