Húsvét utáni 7. hét, szombat – Jn 21,20-25
Meghalljuk-e, aztán teljesítjük-e Jézusnak azt a felszólítását, hogy: „Kövess engem”?
Mindnyájan szeretnénk tudni, hogy milyen életsors vár ránk.
A tegnapi evangéliumi részletben Jézus előre jelezte, hogy Péter apostol szenvedéssel, kereszthalállal fogja megdicsőíteni Istent. A mai szakasz pedig Szent János apostolnak a sorsáról szól, akinek magas életkora miatt a tanítványok körében elterjedt az a vélemény, hogy nem fog meghalni. A szöveg ezt a téves elképzelést hivatott megmagyarázni, Jézus korábbi szavait idézve.
Visszanézve úgy tűnhet, hogy mindnyájunknak egyszerű életútja van. Ugyanakkor ezek egészen egyéniek, egymástól teljesen különbözőek. Isten előtt mindegyikünknek különleges, egyedi a hivatása, valamint az életútja is.
Mindegyikünknek a maga feladatát szükséges teljesíteni, amelyet Isten gondviselése kijelölt számunkra. Péternek az lesz a sorsa, hogy őt is keresztre feszítik. János viszont többször is csodásan megmenekült a haláltól. Ő hosszú életet kapott, hogy még a harmadik nemzedék előtt is Krisztus tanúja legyen.
Vajon mennyire ismerjük a saját küldetésünket? Ez attól függ, hogy egyénileg igazán megismertük-e Krisztust. Ha helyes választ adunk arra, hogy kinek tartjuk Őt, akkor meg fogjuk hallani Tőle, hogy nekünk mi a hivatásunk. Annyi bizonyos, hogy Krisztus iránti szeretetünk mértékétől függ, hogy mennyire ismerjük meg hivatásunkat, illetve milyen hatásfokkal tudjuk azt teljesíteni.
Urunk mennybemenetelének ünnepén világosan megfogalmaztuk, hogy mindegyikünknek a maga egyéni módján ISTEN IRGALMAS SZERETETÉRŐL szükséges tanúságot tennie. Ez volt Jézus küldetésének is a lényege. Bármilyen nagy mulasztásaink, vétkeink lehettek a múltban (akár ismételten megtagadhattuk Krisztust, mint Péter), de ha mindig megbánjuk, aztán pedig igyekszünk jóvá tenni, annál jobban tudunk tanúságot tenni Isten megbocsátó szeretetének öröméről.
Egész életünk folyamán mindegyikünkhöz ismételten szól Jézus, hogy: „Kövess engem”. Akik hozzá tartoznak, azok (fel)ismerik az ő hangját, és követik őt. Ne feledjük, hogy Isten irgalmasságát szükséges elfogadnunk, valamint az ebből fakadó örömről szükséges tanúságot tennünk.
Aztán egyszer elhangzik majd az a végső hívás is, amely megszólít minden embert, amelyet nem vehet hallatlanra senki emberfia, hogy gyere haza! Remélhetőleg mi így fogjuk hallani. Hogy ez mikor lesz, azt nem tudjuk. De egy biztos, hogy elérkezik az az idő, amikor többé nem törődhetünk másokkal, illetve nem tudnak minket visszatartani. Ha mindig követtük Krisztust, akkor nem fog erőt venni rajtunk a halálfélelem. Mert tudjuk, hogy Isten irgalmas szeretete lesz a mi örök boldogságunk.
Tehát mi a legfontosabb? Hogy mindig kövessük Krisztust, aki mindig vár ránk, legvégül a mennyben.