Évközi 13. vasárnap A – Mt 10,37-42
Elfogadjuk-e, hogy akkor szeretjük helyesen legközelebbi hozzátartozóinkat (illetve magunkat is), ha Jézus Krisztust mindenkinél jobban szeretjük?
Nehéz megérteni Jézusnak azt a kijelentését, hogy: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám”. Még nehezebb, ha ugyanezt Lukács evangéliumában Jézus a „jobban szereti” kifejezés helyett azt mondja, hogy „aki nem gyűlöli apját, anyját” (Lk 14,26). Pedig Lukács fogalmazása közelebb áll az arám nyelvhez, amelyen Jézus ezt mondta. Az arám nyelv ugyanis szegény az árnyalatokban, így a gyűlöli azt jelenti, hogy: kevésbé szereti. Jézus kijelentésének az értelme tehát az, hogy aki Jézust kevésbé szereti, az nem szereti helyesen a hozzátartozóit.
Ehhez kapcsolódik Jézus másik kijelentése, amelyet a mai evangéliumban egy mondattal később mond Ezzel a keresztény élet egyik alaptörvényét fogalmazza meg, hogy: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt”. Ez azt jelenti, hogy ha lemondunk önzésünkről, akkor találjuk meg az életünket. Ha Krisztushoz akarunk tartozni, akkor Krisztust állítjuk életünk középpontjába. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy a többieket azzal a szeretettel szeressük, amellyel Ő szeret minket. Ha magunkévá tesszük programját, akkor elveszítjük önmagunkat (vagyis önző életünket), és megtaláljuk azt az igazi életet, amit Krisztus ad nekünk.
Akkor értjük meg igazán Jézusnak ezt a kijelentését, ha tudjuk, hogy hitünk szerint kétféle élet van. Az egyik a földi, amelyet ezen a világon élünk, a másik pedig a természetfeletti, melyet Istentől kaptunk. Ez utóbbi nem ér véget a halállal, és ezt senki nem veheti el tőlünk. Így kétféleképpen viszonyulhatunk az élethez.
Ha ragaszkodunk a földi életünkhöz, ezt tartva egyetlen kincsünknek, ha csupán saját magunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődve bezárkózunk csigaházunkba, ha önmagunk körül forgunk, akkor számunkra elkerülhetetlenül a halál lesz a végállomás. Ha viszont hiszünk „a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), és szerinte élünk, akkor képesek leszünk odaadni földi életünket másokért, ezzel pedig megnyerjük az örök életet.
Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy önmagunk odaajándékozása, a megélt szeretet által növekszik
bennünk az örök élet. Ha napjainkat mások szolgálatával
töltjük, ha mindennapi (esetleg egyhangú és kemény
munkánkat) át tudjuk alakítani szeretet-szolgálattá, akkor boldogok leszünk, mert érezni fogjuk, hogy sikerült egyre jobban megvalósítani Istentől kapott önmagunkat. Jézus parancsait követve, (melyek mind az áldozatos szeretetre összpontosítanak) e rövid földi lét után elnyerjük az örök életet.
Az utolsó napon Jézus az alapján fog megítélni bennünket, hogy úgy szerettük-e felebarátainkat, ahogyan Ő szeretett minket. Ezt Ő úgy veszi majd, hogy Neki tettük mindazt, amit azoknak tettünk, akiket Ő ránk bízott, akikkel azonosította magát (vö. Mt 25, 31-45).