Évk. 7. hét, kedd – Mk 9, 30-37 – Megragadjuk-e a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket a szolgáló szeretetre?
A mai evangélium szerint Jézus egy „tanulmányi kirándulás” keretében a „tanítványait készült oktatni” arról a témáról, hogy „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de harmadnapra feltámad”. Márk evangélista megjegyezte, hogy „Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni Jézust”. 
Pedig nemcsak az Emberfia megölésének a ténye, miértje és szükségszerűsége érdemelt volna meg egy nagy megbeszélést, hanem Jézusnak az a figyelmeztető (és riasztó) fogalmazása is, hogy „az emberek kezére adják”. Megtudhatták volna, hogy ki fogja ezt megtenni, és miért kell ennek ilyen módon megtörténnie.
De nemcsak a tanítványok félelme akadályozta meg a Jézus által megjelölt téma megtárgyalását, hanem a tanítványok akkori „lelkülete” sem volt alkalmas erre. Mert az úton arról vitatkoztak, hogy „ki a nagyobb közülük”. Jézus tudta, hogy a „nagyság” alatt a tanítványok sorrendi „elsőséget” értenek, mert így szólt: „Ha valaki első akar lenni, akkor legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.”
Mindegyikünk életében voltak (és sajnos, lesznek is) olyan alkalmak és helyzetek, amelyek egyszeriek, és soha nem térnek vissza. Előfordulhat, hogy rosszul szólunk, vagy helytelenül cselekszünk, és ezzel esetleg jóvátehetetlenül elrontunk valamit, de az is lehetséges, hogy éppen a mulasztással esünk el valamilyen lehetőségtől. Talán ki kellene mondanunk valamit, vagy föl kellene tennünk egy kérdést, vagy cselekednünk kellene, de nem tesszük meg.
Ne szalasszuk el az alkalmat, és figyeljünk Jézusra, hogy mit mond erről a témáról, amelynek a kifejtésére a tanítványok viselkedése adott okot!
A nagyravágyás (az „ambíció”, a „becsvágy”) az egészséges ember természetes, Isten adta tulajdonsága, amikor különbek akarunk lenni a többi embernél. Viszont kerülnünk kellene a más emberekkel való összehasonlításokat, főleg a gőgöt és az elbizakodottságot, és különösen vigyázni kellene arra, hogy a nagyravágyás nehogy hatalomvággyá, sőt törtetéssé alacsonyodjék, amely miatt az ember sokszor akár gonosz eszközökhöz is nyúl.
Inkább az érdekeljen minket, hogy mit jelent Jézus követői között „nagynak” lenni. Annyit jelent, mint alázatos „szolgának” lenni, nem pedig büszke „elsőnek”. A szeretetben kell naggyá lennünk és versenyeznünk. A szeretet a „nagylelkűségben”, a szolgáló lelkületben bontakozik ki. A versenyben az lesz az első, aki már nem a saját „elsőségével” törődik, hanem önfeledten tud „szolgálatára lenni” a többieknek, mint Jézus, aki „szolgai alakot öltött, kiüresítette … és megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig.” (v. ö. Fil 2,6-8.)
Ismerjük fel, hogy milyen soha vissza nem térő alkalmak és helyzetek adódnak életünkben, amikor szolgálhatunk, és ne szalasszunk el egyetlen lehetőséget sem, éljünk vele és szolgáljunk!