Évközi 8. hét, szerda – Mk 10, 32-45 – Örülünk-e annak, és megtiszteltetésünknek tartjuk-e, hogy szolgálhatunk?
A tegnapi evangéliumi részletben Péter kérdésére Jézus az érte mindent elhagyók jutalmáról tanított. Ennél aztán le is ragadt a tanítványok figyelme. Elengedték a fülük mellett, amikor Mesterük arról beszélt, hogy Jeruzsálembe érve szenvedés és halál vár rá. Az ő fejükben egészen más gondolatok jártak. Azt még megjegyezték, hogy a gazdagság veszélyes, de arra már nem gondoltak, hogy a hatalomvágy és a dicsőségvágy éppolyan veszélyes lehet.
Jakab és János apostol, akik a legközelebb állóknak érezték magukat Jézushoz, jogosnak tarthatták, hogy biztosítsák maguk számára az első helyeket Jézus mellett „az ő dicsőségében” is. A többiek viszont „megnehezteltek” rájuk, mert ők háttérbe szorítva érezték magukat.
Jézus nem lepődött meg, nem háborodott fel, és nem volt elutasító a két testvér önzése miatt. Egyetlen szót sem szólt az érvényesülési vágy ellen. Tudta ő, hogy az emberek többsége arra törekszik, hogy a többiek fölé, az élre kerüljön. De igyekezett megmagyarázni, hogy az igazi nagyság egészen más, mint azt az emberek gondolják. Az Isten szemében az ember igazi értékét nem az határozza meg, hogy hány ember fölött uralkodik, hanem az, hogy hány embernek és hogyan szolgál.
Jézus arra akar megtanítani minket, hogy minél inkább szeret valaki, annál inkább szolgál, és minél jobban szolgál, annál lejjebb helyezkedik el. Ebben a lefelé tartó versenyben azok lesznek az elsők, akik legjobban tudnak szolgálni. És közöttük Isten a legelső (= a legalsó!).
Meg kell döbbennünk Jézusnak azon a kijelentésén, hogy „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem azért jött, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (= mindenkiért!)”. Az mondta ezt, akiért és aki által a világmindenség lett, aki minden uralmat megkapott a mennyben és a földön. Ő szolgálni akar, mert azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Vagyis azért jött, hogy életének feláldozásával a mi megváltásunkat és üdvösségünket szolgálja.
Sokan szeretnének részesülni a dicsőségben, de küzdelem és szenvedés nélkül. Pedig a szenvedés és a dicsőség összetartoznak. A szeretet köti őket össze. Az élet csak az odaadó és szolgáló szeretetben tud megfoganni, megmaradni és fejlődni. Érvényes ez a természetes és természetfölötti életre egyaránt.
Akik szeretik egymást, azok arra vágyódnak, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Az utolsó vacsora után Jézus a „főpapi imájában” meglepően nagy erővel kérte: „Atyám, azt akarom (!), hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amit Te adtál nekem!” (Jn 17,24)
Jézus magához akar emelni, mert szeret minket. Azt akarja, hogy vele legyünk és kövessük őt. Örüljünk, és tartsuk megtiszteltetésnek (megbecsülésünknek és értékelésünknek), ha szolgálhatunk (ha elfogadják szolgálatunkat)! Így lehet részünk a legnagyobb örömben: ekkor leszünk Krisztus mellett az ő dicsőségében.